Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Gály Olga: Megindultak a fák — vers
I Gály Olga Megindultak a fák Megindultak a fák, s elébem jöttek. A völgyben a kislányok még koszorút kötöttek kikiricsből, kései, szerény virágból. A falu csendes volt. Mint öreganyó, oly jámbor. Ősz van. A szél hárfáz az ágak húrjain. Sárgult levelek kerengnek tétován, megülnek szelíden a hajamon, mint hajnalokon az álmaim. A fákat nézem, ismernek-e még, s szeretnek-e így egymagamban? Tizenhat éve jártam itt, évgyűrűk nélkül, s mégis gazdagabban. És összesúgnak, bókolnak a fák, mintha nem tudnák, kit keresek én. s hogy aki kikacagta a gyáva halált, nincs többé az a büszke legény. Erdő, adj jelt: hol rejtetted el őt? A szél a fákat rázza és én reszketek. A tölgyek sóhajtoznak, zúgnak a fenyők, s a gyantaszagú légben száll a felelet: L. Urban metszete Kincsed miénk lett, kincsed ne keresd. Fenyő lett ő is, bennünk őt szeresd. Magjából új fák nőnek, erős, ifjú erdő, ha kell elrejtő, ha kell elveszejtő. Így beszéltek a fák, s messze elkísértek. A völgyben a leányok ajkán szállt az ének a zölden őrködő, karcsú, büszke fákról. A falu csendes volt. Mint öreg anyó.oly jámbor.
