Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

kitűzés vulgár-prózára fordítva — ~a brassói Fritz Heinz Reimesch tollából a „Deutsche Rundschau“ egyik 1920-as számában — így jelentkezik: „Németország kell, hogy acélfeje legyen annak a robbanó blokknak, mely a Nyugat szabadkőművességének világhatalmát szétzúzza“. A német imperializmus síkján Európa és Nyugat-Németország nem hozhatók közös nevezőre. Az előttük, ellenük és közöttük lezajlott utolsó történelmi példa: a német fasizmus léte, ténye és máig tartó kihatása mindennél világosabban mutatja a német imperializmus Európa-ellenességét. A német imperializmusnak nincsenek, nem lehetnek Európával való közös érdekei. Okkupációs objektum, koloniális célkitűzés csak a hódítás, csak a háború, csak a harácsolás tárgya lehet: a közösségi viszonylat itt önmagától megszűnik.

A második világháború célja Európa német kisajátítása volt. Európa itt és ekkor német gyarmat lett, és ezt nem felejtheti el sem a póruljárt kolonizátor, sem a gyarmatsorból szabadult európai. Ha a nyugat tőkés világa — a pénz és az atombomba internacionáléja — ma elferdült szemszögből másképp nézi és másként látja a német imperializmus változatlanságát, akkor e vakságra nincs gyógyír és mentség. A nyugatnémet „Spiegel“ idei első számában ez olvasható: „Heil Hitler!: ezt senki és semmi sem változtathatja meg, amíg csak világ a világ!“ A legnagyobb példányszámban megjelent és a még ma is legtöbbet forgatott német könyv címe: Mein Kampf. És ez a Mein Kampf — csak el kell olvasni! — maga a megtestesült Anti-Európa! (A fasizmusok különben nem csináltak titkot Európa-gyűlöle- tükből: Mussolini egyik folyóiratának a címe: „Anti-Európa“ volt.) Aki elfelejti a német imperializmus legmeztelenebb, legőszintébb történelmi nyilatkozását — a nácizmus világháborúját — az elfelejtette nagyhangú farizeus szándékát: „Európa védelmét“. Európát ma elsősorban a német imperializmus ellenében kell megvédeni és megmenteni!

1934/35 telén, a legelőkelőbb német tudományos társaság, a Kaiser Wilhelm Gesell- schaft előtt öt referátum hangzott el, melyek azután „Dér Deutsche Mensch“ címen könyvalakban is megjelentek. Mindegyik előadás egy-egy, a német embert kialakító történelmi korszakot ölelt fel. Az előadók Európa-ismert szaktudósok voltak: elég, ha Willy Andreas és Erich Rothacker nevét említem. Gerhard Fríecke-nek a felvilágosultság címszó jutott. Ez a Friecke így kezdte meg előadását: „A német felvilágosultság előadója szinte kínos helyzetben van. Mintha elnézést kéne kérnie referátuma tárgyáért... mert a német történelem szempontjából minden más korszak pozitív és ébresztő hatású, csak épp a felvi- lágosultságé nem." Ami tehát a legjobban jelzi és jellemzi Európa lényegét, — az értelmi humanizmus — az a német ember számára kínos zavar, ártalmas, ártó negatívum és bocsánatkérés tárgya. A felvilágosultságra német visszhangtalanságnak kell felelni! Akinek Descartes és Bacon, Diderot, Voltair és Russeau, Leibnitz, Lessing és Herder, Goethe és Schiller társaságában szégyenkeznie kell, aki itt botfülűen kénytelen reagálni: az önmagát zárta ki a kultúra értelmi és erkölcsi áramköréből,

— a gondolat igazából! Amit tesz és tehet, az mindenképpen: értelmetlenség, erkölcstelenség, tehát embertelenség! Nem véletlen, hogy az antifasizmus egyik jelszava és főismérve a „Vissza az értelemhez“ volt.

1917-ben a francia Bossert a német Herder- ről ír könyvet. A háborús atmoszférában neki is — akárcsak 1934 Frieckejének — mentegetőznie kell témájáért. De micsoda különbség! A háborús gyűlölet légkörében a francia így mer és tud beszélni: „Herder egész munkásságát a humanizmus szóval kell jellemezni... és ez a szó, legfenköltebb értelmében átfogja az egész világot, mert a humanizmus a nemzeti önzés megtagadása: a humanizmus az a közös munka, melyben minden népnek és minden kiválasztott léleknek... tartozzék bármely néphez, részt kell venni. Ebből nyilvánvaló, hogy Herdert a mai porosz militarizmus- tól örvény választja el!“ — Értelmi emberség: ez a fogalom a német militarizmus szótárából száműzve van. Arnold Zweig Verduni iskolájában olvassuk: „A földön alig egy pár tucat ember tudta, hogy ez az óriás (Németország) acélsisakja alatt törpe agyat hord, képtelenül arra, hogy a jelent megértse; és hogy — akárcsak a mesékben — a harácsolás mohóságától hajtva, elszalaszt minden való lehetőséget a mérhetetlen minden miatt, melyet mind a zsákjába akar gyömöszölni és a hátán elvinni.“ Ebben a zsákban persze nem lehet helye a felvilágosultságnak: értelemnek, erkölcsnek, emberség primátusának. Ez a zsák és hordozója: értelmetlen, ésszerűtlen, erkölcstelen és embertelen; felelőtlen tehát — semmis! Amikor Hitler már majdnem mindent a kezében tartott, hirtelen a semmire ébredt: a harácsoló markolás bosszúja: a marokból kicsorduló minden. A semmi! A svájci Max Picard könyvében — Hitler in uns selbst — ezt a hihetetlen fenomént döbbenetes felismeréssel bontja elénk: „A náci lerohanásokkal romba - döntheti az egész világot, de az sose lesz az övé. Ezért céltalan a németet azáltal kielégíteni, hogy ezt vagy azt az országot átengedik neki: nem tudja megtartani, megszállni; egy kísértet nem tud birtokolni, csak újra és megint lerohanni, harácsolni... És ami a legcsodálatosabb volt: ha valahol meghódítottak, megszálltak egy országot, ez rövid idő múlva úgy hatott, mintha a németek semmit sem nyertek volna. Épp ez az, ami oly kísérteties... mintha maga a valóság vonakodna: nem és nem akarja magát átadni egy kísértetnek ... Mi más volt a passzív rezisztencia? Nemcsak a meghódított emberek vonakodtak, de maga a föld, maga az ország szubsztanciája ... Náci-Németországot nem lehet jóllakatni, mert minden, amit megkapott: űrbe hullott, a náci űrbe. A német tér nem nőtt meg a terület gyarapodásával, csak a