Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy népszerű magyarországi írónő

Eszter a híres és tisztelt színésznő a szerelmese sírja mellett végig gondolja az életét; a képmutatásnak, irigységnak és gyűlöletnek ez a mániákusa a halott szerető előtt — nem megrendülten, csak fásultan, mindenbe belefáradtan — leleplezi igazi énjét. Ebből a hallható szavakkal ki nem mondott, csak átgondolt vallomásból ismerünk meg mindent: Eszter családját, sanyarú gyermekorát, szülővárosa különböző társadalmi rétegeinek a képviselőit, az úri-értelmiség életének csillogó külszín alá rejtett fekélyeit és hazugságait. Megtudjuk azt is, hogy Eszter ölte meg gyűlölete fő tárgyának, barátnőjének, a jólétben fürdő, mindenkitől délegetett úri mintagyereknek, Angélának kedves kis állatát, az őzet; nem volt ez szándékos tett, de egy romboló gyűlölet egyenes következménye. Ilyen módon ugyancsak ő lett az okozója kedvese halálának is, akit talán szeretni is képes lett volna, ha nem lett volna az történetesen Angélának a férje; azé az Angéláé, akit — a családból kiüldözött kommunista mártír-testvér jóvoltából

— a szocializmus sem söpört el, akit az új társadalom is „dédelgetett“.

A mondottak után fel kell vetnünk a kérdést: mi az, ami Az őz-ben problematikus? Melyek azok a vonásai a regénynek, amelyeket a kritika egy része elmarasztalt?

A két leglényegesebb kifogást említjük itt csak meg. Az egyik ez: az írónő nem foglalt határozottan állást a torz lelkű Encsy Eszterrel szemben, ami azt jelentheti, hogy érzelmileg részben azonosult vele. A másik kifogás: a regénynek nincs kellően árnyalt társadalmi háttere és nincs úgyszólván egyetlen pozitív hőse sem.

A két kifogásra egyszerre válaszolhatunk, annál inkább, mert mindkettőre ugyanaz a módszertani félreértés a jellemző. A belső monológ szerkezetéből negatív főhős esetén közvetlen írói állásfoglalást és közvetlen objektivitással jelentkező társadalmi hátteret, a pozitív hősöket kívánni csak akkor lehetne, ha a negatív' hős a monológjában a negatívumait megbánó és elítélő s a hibáit beismerő töredelmes vallomást tenne. Mint azt a fenti tartalmi és eszmei vázlatunkban már éreztettük, Az őz hősnőjének a vallomása nem ilyen. Encsy Eszter a hibáit ugyan beismeri, de nem bánja meg és nem ítéli el azokat kedvese sírjánál sem. Vallomásával s főleg annak a gyermekkorra vonatkozó részével azonban közvetve élesen elítéli azt a társadalmat, amelyben neki ilyenné kellett formálódnia. És ebbe a közvetet elítélésbe épül bele az írónőnek a hősével és a társadalommal szemben való egyéni állásfoglalása is. Az írónő nem rokonszenvezik a hősével, de a régi értelmiség bomlásának erre a társadalmilag és lélektanilag hiteles és egyéniségében is tipikus emberi vetületére szánakozással tekint.

Röviden összefoglalva Az őz-ről mondottakat: Szabó Magda az írói állásfoglalás és társadalomrajz terén megtette mindazt, amit a regényének szerkezeti és lélektani adottságai

engedélyeztek neki. Ennek ellenére igazat kell adnunk a kritikák azon állításának, hogy ez a szerkezetileg és lélektanilag bravúros műve teljes mértékben a kritikai realizmus keretei között maradt. Ez elsősorban, illetve közvetlenül nem az írónő esetleges világnézeti kor- látainak, hanem a műhöz kiválasztott szerkezetnek és a hős lélektani felépítésének együttes következménye. Ennek a szerkezetnek és lélektani megoldásnak a párosítása nem tette lehetővé azt, hogy Az őz-ben a társadalom felbomló, elhaló erőivel szemben a születő új diadalmasan, előre világítóan megmutatkozzék.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a modern nyugati próza progresszív vívmányait a szocialista realista módszeren belül nem lehetne érvényesíteni. Gondoljunk csak Aragonra, akinek utolsó regénye, A nagyhét az ilyen fel- tételezésnek ékesen szóló cáfolata. Az őz-nek a kritikai realizmus szférájába való utalása ugyancsak nem jelenti azt, hogy Szabó Magda elől a szocialista realizmus perspektíváját egyszersmindenkorra el akarnánk zárni. Ezt annál fogva sem tehetjük, mert az írónő a kritikai realizmusból bizonyos fokig már a Freskó-ban kitört. A szocialista realizmus felé való fejlődésnek másik bizonyítéka egy olyan mű, amelyet a mi olvasóközönségünk is jól ismer. A Mondják meg Zsófikának című regény ez, amelyet a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó is kiadott. Mikor ezek a sorok napvilágot látnak, akkorra valószínűleg megjelenik a „Zsófika“ szlovák fordítása is.

A „Zsófika“ részletes ismertetésébe, elemzésébe nem bocsátkozunk, de röviden bemutatjuk, hogyan értékelte ezt az alkotást a magyarországi kritika. Bessenyei Györgynek, a Kortárs kritikusának a bírálatából idézünk: A „Mondják meg Zsójikának" a története egyszerű s mégis szinte a kalandosság határán jár, izgalmakban, fordulatokban gazdagon zajlik le. Többen emlegették már ezzel a könyvvel kapcsolatban a világirodalom nagy pedagógiai írásait. Ez részben helyes is. Minden nagy korforduló megtermi a maga nagy pedagógiai művét. A jövőre való berendezkedés egyik alapvető szükséglete ez. Szabó Magda könyve is az új társadalmi rend letagadhatatlan fölényét bizonyítja. „Ha egy kis gyerek árva marad, annak apja lesz az egés'z világ" — mondatja egyik alakjával... A közösségi szellem felé haladó társadalom útját jelöli ezzel az egész mű értelmét magába sűrítő mondattal, s így műve jóval túlnő a pedagógia keretén... A Mondják meg Zsófikában Szabó Magda hozzá tette Rousseauhoz azt, amit a szocialista társadalom írói és gondolkodói hozzátehetnek: az ember eredendően jó, de ez a jóság csak a szocialista társadalomban tud majd a maga teljességében kibontakozni. Az őz-ben ennek a fordítottját látjuk, az eredendő jóság összetörését és eltorzulását.“ (Kortárs, 1959, 5. sz., 786—789. old.)

Mit tehetünk mi ehhez a nagyon elismerő kritikához? Azt, hogy a kritikusnak igazat adunk és a „Zsófikat" — eszmei kiegyensúlyo