Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy népszerű magyarországi írónő

ez az elképesztőnek tűnő termékenység nem szorítkozott csupán a kiadás, illetve bemutatkozás két évére. Az írónő ezeknek a műveknek egy részét 1949—1958 között írta meg vagy hordta ki. Ezekben az években — egy sajnálatos kiadópolitikai tévedés következtében — nem került kiadásra egyetlen eredeti munkája sem.

Irodalmi pályafutását Szabó Magda közvetlenül a felszabadulás utáni években — versekkel! — kezdte. Ez időtájt kiadott két verskötete (Bárány: 1947, Vissza az emberig: 1949) irodalmi körökben megérdemelt feltűnést keltett. 1958-ban Neszek címen kiadott még egy összefoglaló verskötetet, amelynek anyagát nagyobb részben az előző két verseskötetből átvett versek alkották.

A lírai kezdés után Szabó Magda fő terrénumává a regény vált, a szélesebb olvasótábor a regényeiből ismerte meg őt. Az eddig megjelent négy Szabó-regény közül az azonos tematikájú Freskó és Az óz keltették a legélénkebb kritikai visszhangot. Méltán, mert ebben a két regényben rajzolódik ki a leg- pregnánsabban — és a legproblematikusabban is! — az írónő epikus profilja. Mindkét mű (és a velük tematikailag rokon, de művészi szempontból halványabb Disznótor is) egy olyan bomlási folyamatot ábrázol, amely egy régi társadalmi réteg utolsó generációiban játszódik le és napjainkban fejeződik be aztán a fel- szabadulással új társadalom-történeti feltételek között. Az írónő ezekben a regényekben

— pusztán tematikai vonatkozásban — a mikszáthi és móriczi tradíció alapján áll. Tematikailag ott folytatja, ahol Móricz a Roko- nok-kal abbanhagyta: A régi úri-polgári értelmiségi réteg bomlásának, széttöredezésének végső folyamatát mutatja be, nemcsak a fel- szabadulás utáni időben, hanem egészen a század fordulóig visszavetítve.

Ami Szabó Magdában merőben új — nemcsak Mikszáth-tal és Móricz-cal, hanem az általuk kialakított tematikai tradíció legtöbb mai művelőjével szemben is — az az írói látásmód, írói módszer és művészi eszköz- készlet. Nagy Péter a Freskó-ról írt bírálatában összehasonlítja ezt a regényt Németh László kitűnő családregényével, az Égető Esz- ter-rel, és ezen az összehasonlításon keresztül így mutat rá Szabó Magda ábrázolási módszerére és művészi eszközeire: „Németh László egy család félszázadán keresztül tiszta, szinte klasszikus diachron módszerrel ábrázolta ezt a változást (a vidéki magyar értelmiség jelen századközépi széthullását), míg Szabó Magda lényegesen megnehezíti magának a feladatát: a diachroniát szynchroniába építi, s a múltat nem objektív folyamatában, hanem a különböző szereplők pillanatnyi tudatán keresztül

— nagyrészt monologue interieur-ókón át — tükrözteti... És éppen ez a módszer: a pillanatképből kibontott történeti ábrázolás, mely történetiségében süríteni tudja az egész történeti folyamatot, teszi rendkívül modernné, a legmodernebb külföldi regény-szerkesztési

eljárások rokonává ezt az írást.“ (Irodalomtörténet, 1959, 2. sz. 301—303 old.)

Nagy Péternek ez a „módszertani diagnózisa“ nagyon találó. Ugyanez mondható azokra a megállapításaira is, amelyekben Szabó Magda nyugati példaképeit keresve elsősorban Faulkner hatására mutat rá. A Freskó írója a belső monológ alkalmazása terén kétségtelenül sokat tanulhatott ettől a kitűnő amerikai mestertől, de sem neki, sem a többi feltételezhető nyugati példaképének (Proust, Virginia Wolf, Mariac) nem vált epigonjává. Szabó Magda a móčlčrn prózának immár közkinccsé váló szerkesztési vívmányait az alkotó-munkásságában szuverén módon tudja asszimilálni és alkalmazni. A legjobb példa erre Az őz című regénye, amely a belső monológ alkalmazása terén párját ritkító bravúros teljesítmény: az egész 250 oldalas, két generáció történetét átölelő mű egyetlen egy belső monológ.

Szabó Magda a modern nyugati regény formai-szerkesztési vívmányait asszimilálva mentes tudott maradni a negatív ideológiáknak és annak az extrémitásig vitt pszichológizálásnak a hatásától, amely sokszor a nagy nyugati mesterek alkotásainak értékét is kétségessé teszi. Példaként erre is Az őz-et, az egyébként eszmeileg legproblematikusabbnak tartott és pro és kontra leghevesebben vitatott Szabóművet hozhatjuk fel. Az óz végletesen negatív hősének, Encsy Eszternek a jelleme szinte félelmetes lélektani hozzáértéssel van kidolgozva. Vagyonilag deklasszált dzsentri-értelmiségi családnak a sarja ez a nagytehetségű színésznő, akinek a lelke még nyomorúságos gyermekkorában eltorzult: a nihilizmusnak, cinizmus^ nak és szadizmusnak a gyűlölet és irigység formálta, de mesteri képmutatással álcázott korcs ötvözetévé vált.

Mi okozta ezt a sajnálatraméltó és a hős növekedésével, korával egyre rafináltabbá, rejtettebbé és megkövesedettebbé váló elkorcso- sodást!? „Irtózatos nyomorúságba fullaszt ott irtózatos vágyak" — mondja maga a hős, és ezt a kijelentését nem lehet másként értelmezni, csak úgy, hogy a vagyoni lezüllöttség- ben is megmaradt osztályigények a kietlen szociális helyzetben torz kiélési lehetőségre, formára kényszerültek és ebben a formában aztán megmerevedtek. Egy proletár gyereket a hasonló szociális helyzet a gazdagok gyűlölete mellett az osztályával való szolidaritásra nevelt volna. Encsy Eszter a saját. „birtokon belül levő“ osztályát kimondhatatlanul gyűlölte, de a démoni gyűlöletétől okozott tragikus önkivertségében az elnyomottak osztályaihoz sem tudta megtalálni az igazi, őszinte kapcsolatot, még akkor sem, amikor ezeknek az osztályoknak a győzelemre jutása az ő számára is biztosította a fényes társadalmi érvényesülést és megbecsülést.

Ez lenne Az őz tartalmi és eszmei-pszichológiai vázlata. Mint már mondottuk, ezt a vázlatot egyetlen belső monológnak a keretében építette fel lebilincselően érdekes és lélektanilag hibátlan regénnyé Szabó Magda. Encsy