Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

hotára tátott szájak fogják majd holnap kimondani, továbbadni és végrehajtani a halálos parancsokat. Ezek a jókedvre ártatlanított arcok tegnap veszetté tombolták magukat mindenre. Ha most a jókedv-tombolásban közéjük dobsz egy asszonyt: jaj neki! Próbálj ezeknek ellentmondani: széttépnek. Mondj, mutass nekik valakit, akire ők azt mondják: „ellenség“ vagy „hazaáruló“ — mintha koncot vetnél farkasoknak — rávetik magukat: jaj annak az országnak, jaj annak a népnek, jaj annak a földnek és jaj annak a levegőnek! Nézem a képet: örömgyilkosok nevetnek, ha- hotáznak. Emberek nevetnek, emberek, akik csak katonák tudnak és akarnak lenni „és semmi mások". A felmentés itt önmagától adódik. Nincs bűntudatuk, és ezért sohse fognak sírni. A Herrenrasse nem ismer, nem tűr könnyeket! Nevetnek, nevethetnek büntetlenül.

A Herrenrasse öröme háborús mámor-bestia- litás jókedve, a katona zsarnok nevetése. És ez a jókedv embereket fogyaszt. Ha Nietsche „szőke bestiája" nevet, akkor az halálthozó ördögi kacaj. A „szőke bestiává" aposztrofált német Übermensch: hatalmi szadizmust, cinizmust és nihilizmust időzít. A Herrenrasse pozitívuma mindenütt és mindenkor: az embertelenség. Sauckel, az egyik fiók-Hitler, Ukrajnában így beszélt: „Mi vagyunk a Herrenrasse, az úri-fajta, az uralkodó-fajta. Az itteni lakosságnak csak egy kötelessége van: dolgozni, dolgozni és mégegyszer dolgozni. Vannak emberek, akik felizgulnak, ha az ukránoknak nem adunk eleget enni. A lakosság ilyet nem is követelhet. Mi végeredményben nem azért jöttünk ide, hogy mannával etessük őket. Mi a Herrenrasse vagyunk, és nem szabad egy pillanatra sem elfeledni, hogy a legnyomorultabb német munkás faji és biológiai szempontból ezerszer többet ér, mint az itteni lakosság." A fékezetlen jókedv csakúgy, mint a fékezetlen bestialitás békésen elfér egymás mellett: mindkettő a legteljesebb elfeledkezést, nemtörődömséget és tekintetnélküliséget jelenti. Panzer-Mayer volt főnöke, Himmler, feledhetetlen példa: „Hogy mi történik az oroszokkal, az engem egyáltalán nem érdekel. Ha ezer orosz asszony tankcsapdák kiásásánál az éhségtől vagy kimerültségtől felfordul, az engem csak addig érdekel, amíg a gödröt ki nem ásták."

A német: minden. Az Alfred Rosenberg- fogalmazta német „nem eredendőn bűnös, de eredendőn nemes" (nicht erbsündig, sondern erbadlig). A német: az „emberfeletti ember", a többi nép: alj-ember. A német militarizmus minden, aki német nem igenli, az „hazaáruló“, fertőzött idegen, és ezt a fertőzöttséget úgy kell izolálni és irtani, mint a veszettséget. Seebohm, közlekedésügyi miniszter, a koncentrációs táborok fasiszta hagyományához híven, a veszettség elleni receptet ajánlja honfitársainak: „Vannak emberek, kik nem látják, hogy még az állatok behurcolta veszettség is Keletről származik. Ezt a figyelmeztető

tényt mindnyájunknak meg kéne érteni, de mi e figyelmeztető jel elől a homokba vagy a húsos fazékba dugjuk a fejünket és nem akarjuk észrevenni a veszedelmet. A felnyomult farkasok és más állatok száma, kiket veszettség miatt le kellett lőni, az utolsó időben feltűnően megnőtt.“ Seebohm szimbolizmusát, figyelmeztető jelét nagyon is megértették. A hamburgi „Spiegel" közli egy Struntz nevű vámfőtiszt levelét, melyet ez a bayeruthi hazafi Reinhardt Stecker nyugatberlini diáknak küldött, aki társaival Berlinben és Karlsruhe-ban „Megtorlás nélküli náciigazságszolgáltatás“ címen kiállítást rendezett: „Az újságokból értesültem, hogy ön 73 volt náci-bíró ellen gyilkosság címén vádat akar emelni. Ön egy aljas, jellemtelen gazember, aki kötelet érdemel. Én önként fogok hóhérnak jelentkezni, hogy nevetve segíthessem át a másvilágra. Én itt ünnepélyesen kijelentem, hogy a volt náci-bírák csak kötelességüket teljesítették... Gyávák és árulók részére még a kötél is kevés. Előbb meg kellett volna őket korbácsolni, hogy vérző sebekkel tántorogjanak a vesztőhelyre." És ezt a hóhér-gyönyörűséget, ezt a „Henkerfreudigkeit"-ot, ezt a kötél-kéjelgést egy bonni államhivatalnok írta! Bosszúra, büntetésre készen, új Buchen- waldokra elkészültén, testileg, lelkileg új háborúkra vidultan állnak újra a megváltoz- tathatatlanok, a javítatlanul változásra képtelenek: a német militarizmus szadistákká gör- csösödött igenlői.

De lehetnek-e mások egy államban, ŕnelynek

— háborús igenléséből kifolyólag — a katonatotalitás a főismérve?! A hamburgi „Spiegel“ nem hiába okolja ez eredményért az ellenállásra képtelen polgári demokráciát: „A fasiszta elemek nem hathatták volna át annyira országunkat, ha nem paktáltunk volna e sötét rendszer hordozóival, ha a kiagyalt anti- kommunizmus helyett az antifasizmust forszíroztuk valna. Hát nem érzik az emberek, hogy micsoda új elvadulás ver itt fészket az elhanyagolt lelkekben, amikor egy olyan bár- dolatlan embert emelnek maguk fölé, mint Strausst?!“ Ki mint vet, úgy arat. A túlhajszolt önnagyítások különböző változatai — a „császári népfaj“, a „birodalmi nép“, az Európa-igény, a fajelsőbbség, a Herrenrasse- ideológia, az Übermensch — csak adekvát gyümölcsöket teremhetnek. A Hohenstaufoktól

— Hitlerig, Nagy Frigyestől Panzer-Mayerig, Göringtől — Straussig, Göbbelstől — See- bohmig tart a sor, tart a népigazgatás: a háború propagandájának folyamatossága. Ami mindenütt máshol közhelyként hat: a háborús uszítás, az itt szinte kivédhetetlen mindennapi valóság. És ha a játszma nem sikerül és felelni kell — mert egyszer mindenért és mindenre felelni kell! — akkor ebbő! az uszí- tottságból még önvédelmi indokra is futja. Von dem Bach-Zalewski, SS-Obergruppenführer és rendőrségi tábornok Nürnbergben így védekezett: „Az a véleményem, hogyha évről évre, évtizedről évtizedre egy népnek azt prédikál-