Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Kovács István: A sasfiók
Kész is voltam öt perc alatt. Mert hát mit kellett nekem készülni? Megmostam a lábam, felrántottam a vászoncipőt, — amit különben csak ünnepre hordtam, — és inget cseréltem. Testvéreim irigy szemmel bámulták lázas igyekezetemet, s jól emlékszem rá: nagyon sajnáltam őket, hogy nem jöhetnek velem. Szívesen szóltam volna az érdekükben, (én voltam a legnagyobb), — de mégsem mertem hozzáfogni. Féltem, hogyha az ügy tárgyalás elé kerül, menthetetlenül kitör rajtuk a ri- mánkodás vihara, s még könnyen én is otthon maradhatok. Hallgattam hát. Édesanyám egy kis csomagot készített. Mégsem illik a rokonokhoz csak úgy üres kézzel beállítani. Meg aztán az útra is kell egy kis harapnivaló. Huszonöt kilométer elvégre igazán nem kismiska! Merthogy gyalog mentünk, azt tán mondanom sem kell. Alig értünk ki a Pusztáról, éppen a nagy hársfák alatt mentünk amikor nagy lihegve utolért a kukás lánykája, a kis Zsuzska. Volt már vagy tizenkét esztendős. Vékonyka volt nagyon a keze-lába, kicsit pattanásos az arca. De azért nagyon kedveskén tudott beszélni hozzám. Most azonban zavartan viselkedett. — Hát elmégy? — kérdezte s nem tudta, hogy merre fordítsa a fejét. — El én — húztam ki magam kevélyen. Láthatod! — s csak úgy foghegyről nézegettem. Azért tettem így, mert előző nap alaposan megveretett katona korban levő bátyjával. Egy kabóca volt az oka. Bedugtam az inge alá. Most már tudom, hogy nem a kabóca miatt történt az egész, hanem inkább az ingecske miatt, — de a bátyja alkalmasint már akkor is tudta mindezeket, mert istenes nagyokat rám sózott azzal a nagy bolond kezével. Tudtam, hogy Zsuzsi sajnál, s azért szaladt utánam. — Osztán, osztán, mikor gyössz vissza? Kicsit hallgattam, majd így feleltem. — Talán, — talán ősszel. De lehet, hogy már soha! — Na hát csak menj! Ne is lássalak többet! Haragszok rád, mint a... mint a... de már csak sírva tudott nyögdécselni és eloldalgott, mint akit megvertek. Én meg azon töprengtem, hogy miként lehet az, hogy valaki haragjában nem káromkodik, — hanem sírva fakad. Akkor még én ezt nem tudhattam! Édesapám kissé elhaladt már s utána kellett rugtatnom. Ügy szaladtam, mint egy kis bakkecske. Ballábammal nagyokat dobbantottam, a fejemmel taktust bólogattam s minden harmadik lépésnél ugrottam egy kicsikét. Csak úgy a magam szórakoztatására. A rási patak hídjánál utol is értem hamar édest. Elébe kanyarodtam s vártam, hogy majd kérdez valamit. De nagyon halk és kevés beszédű ember volt. Csak a legritkább esetekben oldotta meg a nyelvét. Szerettem volna beszélgetve menni, de be kellet érnem azzal, hogy kedvem szerint nézelődtem. A szilvafa sornál találkoztunk Szajkó Béla bácsival. Híres ember volt: órája volt. Mellényzsebéből kifityegett az alumínium láncocska. — Hány óra, — Béla bácsi? — Sok! — felelte ingerülten, — mert akivel csak találkozott, mindenki megkérdezte tőle, hogy „hány óra, Béla bácsi?“. Nem is csoda hát, ha bele is unt az örökös időmérésbe. (Abba még az isten is hamar belefárad s az emberekre bízza). Átvágtunk a harkicsi erdőn, megkerültük a Lyuka-pusztát s máris a gömöri lángostetőn jártunk. Az orgoványi gulyalegelőnél egy pipaszóra megálltunk a gulyással. Garaj bácsinak hívták és roppant sokat tudott beszélni. Megmagyarázta, hogy merre felé legközelebb az út. Szekérút vezet a kecsői és hosszúszavi erdőre; azon menjünk csak egyenesen. Ügy tettünk.
