Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Szőke József: Történetek a tó partjáról
— Fázom — szól a lány. — Bújj hozzám. Csend. Sokat és semmitmondó csend. — Szeretsz? — búgja a fiú. — Szeretlek... A mellettem ücsörgő öreg horgász bölcsen mosolyog és csendesen odasúgja: — Látja? Ők is jobb szeretik, ha egyedül lehetnek... Zavartan fészkelődöm. A bokron áthallani minden mozdulást, minden rezdülést, sóhajt, suttogást. — Milyen síma a bőröd — súgja a fiú. — Már nem fázom. — Boldog vagy? — Nagyon. — Hogy ragyog a szemed ... — A tied is. Hangosan csókolóznak. — Holnap felevezünk Veverig. Tudok egy jó helyet. Nem jár ott senki... — Jó — egyezik bele a lány. — Nem kemény a föld ? — Nem. így jó. Veled. Csakis veled. Nem lehet azt bírni, hogy a szomszédban szerelmeskednek és az ember fiatal. Csendesen felállók. Az öreg kopaszodó horgásznak kivillannak egészséges fogai: — Na jó, ha fiatal lennék, én se pontyra halásznék ... Csendesen, hogy ne zavarjam se a halakat, se a szerelmeseket, a vízbe ereszkedem. A hűs víz körülöleli a testem. A kis önérzetes Dél van. A víz lomhán, mozdulatlanul nyújtózik a fenyves tövében. Olyan most a napfényben, mintha földrefektetett hatalmas tükör lenne. A parton meredeken ágaskodó szikla tövében kék sátor, előtte a fára akasztott kormos bogrács alatt tűz lobog. Egy fürdőruhás fiatalasszony piszkálja a lustán lobogó tüzet, kavarja a bográcsban rotyogó ételt. Távolabb a vastag pázsiton egy férfi hancúrozik, birkózik hat éves kisfiával, mellettük süldőlány bíztatja kicsi öccsét és nevetnek, kacagnak mindannyian. A férfi úgy tesz, mintha komolyan venné pöttömnyi ellenfelét, nagyokat jajdul, ha megszorítják és szuszogva erőlködik. A gyerek is komolyan veszi a küzdelmet, összeszorított ajakkal birkózik, vékony nyakán kidagadnak az erek, barna teste pattanásig feszül, ahogy apja hasára dűl. — Most, most Jirko! Fogd meg apu nyakát. — Bíztatja pici nővére, de az apa hirtelen mozdulattal a magasba emeli és a kicsi test máris tehetetlenül kapálődzik, kalimpál a levegőben, aztán az apa egyetlen gyors mozdulattal a talpára állítja, maga mellé a fűbe. A kislány kacag, csúfolódik, s a gyerek dühös, keserűséggel ugrik előre, mint) a macska. De az apa már tovabukfencezett előle, mindig messzebbre és egyre közelebb a vízhez. A gyerek egyre támad, egyre mérgesebb, egyre dühösebb. Olyan most, mint a felizgatott kiskutya. Már ott vannak közvetlenül a víznél. Az apa most úgy tesz, mintha megadná magát sorsának. A gyerek végső támadásra lendül, teljes erővel apja felé iramodik, de az egyetlen gyors mozdulattal oldalra húzódik és a kis test elzúg mellette, bele a vízbe. Nevetnek rajta mindannyian, csak a gyerek sír mérgesen, megalázva. Ott áll vizesen a parton és nem tudja, mit tegyen. De az apja tovább ugratja. Csodál- kozón összecsapja a kezét és rászól: — Jé, Jirko! Hová lett a füled? A gyerek rémülten kap hol az egyik, hol a másik füléhez s nyomban harsány nevetés csattan. Apa és lánya együtt mulatnak a beugratott, dühös lurkón,
