Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Dobos László: Szélesebb irodalmi látóhatárt
szélesebb irodalmi látóhatárt Dobos László Ha türelmesen végigtallózzuk az elmúlt évek kulturális és irodalmi eseményeit, egy lassan szélesedő, mértékletesen felfelé ívelő folyamat körvonalai rajzolódnak elénk. A februári események óta idestova tizenkét, tizenhárom esztendő sorjázik megettünk, olyan évtized ez, amely mérhetetlenül gazdag volt történelmi, társadalmi és világpolitikai eseményekben egyaránt. Kulturális és irodalmi esemény- naptárunkban mégis nehéz lenne bejegyezni az elmúlt tíz év fontosabb szakaszait és évszámait. Beszéltünk és beszélünk írók és költők jelentkezéséről, írunk megjelenő könyvekről, színházi bemutatókról, de mindez úgy hat, mint egy időrendi felsorolás. Az egyes müvek értékelésénél csupán a műfajok folytonosságának örülünk, vagy a témák, témakörök aktualitását tudjuk bizonyítani. Ugyancsak zavarban volnánk, ha meg akarnánk nevezni azokat a szépirodalmi müveket, amelyek lökésszerűen siettették volna a kibontakozást. Eddig hiányzanak irodalmunkból az áttörő jellegű művek, a métafák, az útkereső kitörések, az önmagunkon túlszaladó nekilendülések, az útjelzők. Valahogy túlságosan kimértek, mértéktartók vagyunk, mintha az „arany középút“ elve szerint mérnénk lépteinket. Következésképp az irodalmi fejlődés folyamatára a lassú érlelődés, a „vigyázva lépnek“, a lassan eszmélő kibontakozás jellemző. E helyzet igazolására és mentegetésére felhozhatnánk egy egész sor olyan körülményt, amelyek visszahúzóan, negatívan hatottak irodalmunk kibontakozására. Már jónéhányszor megállapítottuk, hogy irodalmunk tradíció szegény. Látnunk kell azt is, hogy ehhez a tradíció szegénységhez nálunk egy másik jelenség is társul: hiányzik a meglevő hagyomány folyamatossága, folytonossága is. Az egyes irodalmi szakaszok érintkezési pontjai túlságosan messze kerültek egymástól. Hisz a haladó polgári irodalmat egyrészt Horthy feudál- kapitalista Magyarországa örökölte, az itt maradt Fábryt pedig a szlovák fasizmus zárta llaván börtönbe. De nem oldódott meg a helyzet teljesen 1945 után sem, a magyar író csak négy évvel a felszabadulás után vehette kezébe a tollat. Nagyon megéreztük 1948 után azt, hogy sem líránknak, sem epikánknak nem volt közvetlen kontaktusa az előző korszakok szocialista irodalmával. Fraňo Kraljainkat és Péter Jilemnickyeinket megsemmisítette a fasizmus, elnyelte a háború. Egyszóval közvetlenül ható szocialista irodalmi örökség hiányában kellett újrakezdenünk. Kétségtelen, hogy mindez befolyásolta, hátráltatta a harmadvirágzás kezdeti éveinek szárnybontogatását, hisz a tudatos továbbfolytatást egy ösztönös tapo- gatódzás helyettesítette. A fiatal nemzedék indulása, irodalmi gyermekkora szükségszerűen patrónust, útraindít ót igényelt. Hol találta ezt meg? A líra Petőfinél, Aranynál, Adynál, esetleg Illyés Gyulánál keresett támasztékot! A próza pedig Móricznál és a háború utáni népieseknél, Veres Péter és Szabó Pál írásaiból merített ösztönzést. Ebből láthatjuk, hogy az irodalmi példakép választása meglehetősen egyéni és ösztönös volt. A próza, de különösen a költészet túlságosan messzire nyúlt tanító mesterért. Líránk lényegében a XIX. századi népi-nemzeti költészet alaphangját csengette verseiben. A néptömegek politikai öntudatosodásában ennek természetesen megvolt a maga pozitív eszméltető szerepe. Részben hasznát látta
