Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szabó Béla: Az asszony és az egér
Szabó Béla az asszony Voltak járások, községek, ahol a funkcionáriusok úgy bántak a magángazdával, mint a hímestojással. Rekreációra, tanulmányútra küldték őket a szövetkezeti falvakba, hogy személyesen győződjenek meg a szövetkezeti gazdálkodás helyességéről. Gyakran többet törődtek velük, mint a szövetkezeti tagokkal. Én 1953 ősz utóján a Tátrában találkoztam egy üdülő magángazdával, akivel így törődtek. A véletlen sodort feléje. Naplementekor többedmagammal a Tátra fenséges szépségében gyönyörködtem. Arra gondoltam, milyen kár, hogy ily későn — hisz már néhány esztendő múlva ötven éves leszek — fedeztem fel a hazai táj szépségét, pazar pompáját. Noha társaimat még nem ismertem, megindultságomban valami ellenállhatatlan kényszer arra ösztönzött, hogy elragadtatásomnak hangot adjak. Kissé restelkedve ugyan, de megmondtam, mit érzek. Beszélgetésünk során azonban kiderült, hogy a restelkedésre semmi okom nincs. Ők is most látták első ízben a Tátra fenséges csúcsait. A közös élmény baráti légkört teremtett közöttünk és nyomban bemutatkozásunk után arra kértem társaimat, üljünk le valahová, mint újságíró szeretnék egyet-mást megtudni az életükről. Négyen voltunk a csoportban, kettő készségesen velem tartott, a harmadik azonban — a társaságban a legfiatalabb — azzal a szerény megjegyzéssel akart távozni, hogy „én csak magángazda vagyok“. — Annál érdekesebb — feleltem vidáman. — Szívesen látunk, gyere te is velünk. De a „csak“ szócska a begyemben maradt. Ebben a barátságos ünnepi légkörben kicsit megzavart. Bántotta, sértette a fülemet, valahogy nem illett a Tátra tiszta levegőjébe. Ügy hatott, mintha valaki a tiszta tükörsima tóba kavicsot hajított volna, ettől a víz gyűrűzni kezd, a tiszta ragyogó ég képe áldozatul esik a csínytevésnek. Aki velem tartott, a szövetkezeti elnök és a csoportvezető egy cseppet sem bosszankodott, sőt ellenkezőleg a fonák helyzeten csöndesen és tapintatosan mosolyogtak. A magángazda néhány másodpercig még tétovázott, aztán ő is elmosolyodott és velünk tartott. A Moravia szálló halijában helyet foglaltunk egy asztalnál. Ott első dolgom volt, hogy a magángazdát kérdőre vontam a „csak“ kifejezésért. Azt kérdeztem tőle, nem veszi-e észre, hogy rendszerünk a magángazdákat is mindenben támogatja. Hisz mai találkozsunk a Tátrában is ezt bizonyítja. A „csak“ szócska pedig úgy hat, mintha kívülállónak tartaná magát. — Nem tagadom, segít — válaszolta higgadtan — de csak azért, hogy mi is szövetkezeti tagok legyünk. Újra egy „csak“ — nevettem epésen. Egyébként — folytattam — szeretném, ha tegeznél... Az ember így sokkal közvetlenebbül beszélgethet... — Helyes válaszolta élénken, — nem bánom. és az egér
