Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Győry Dezső: Gömöri rengeteg
bonyolultabD a magyar reformkor képlete az itt felvázoltnál. De abban a tényben, hogy Kun a magyar marxista irodalomban az elsők között értékeli a plebejus forradalmár Petőfit, a nemzeti és a világ szabadság költőjét, úttörő érdeme elvitathatatlan. Lényegében ezt a csapást szélesíti tovább és ezen az úton vezet el pár év múlva szélesebb kilátások és nagyobb panoráma felé e kérdésben Révai József, amikor a népiesekről írt tanulmányával, Adyról, Kölcseyről, a magyar 48-ról és Kos- suthról írott tanulmányával előkészíti, ideológiailag megalapozza a népi demokratikus Magyarországot és annak hagyományaiért folytatott küzdelmet. Ehhez a munkához, most látjuk, jelentős segítséget nyújtott a kommunista párt akkori vezetője, Kun Béla is. A Petőfi-hagyomány kérdése a legaktuálisabb, a legforróbb jelen kérdése volt. Kun világosan kimondja: „A fasiszta elnyomás ellen, a demokráciáért való harcban kibontakozni készülő magyarországi népfrontban ott van az élen Petőfi Sándor, a minden fajtájú és bárhol is levő elnyomásnak halálos ellensége, a magyar és világszabadság forradalmár költője“. És máshol újra: „A magyar nép demokratikus szabadságáért folyó harcnak a jakobinus Petőfi a legnagyobb, legigazibb költője.“ A plebejus magyar demokráciáért folytatott ideológiai küzdelemben természetesen a későbbi években felhasználták a kommunista írók és irodalomkritikusok Ady, sőt József Attila örökségét is, gondoljunk csak a moszkvai Új Hang c. folyóiratban megjelent tanulmányokra. Petőfi előtérbe állítása Kunnál, talán mondanunk is felesleges, nem Ady vagy József Attila mellőzését jelentette, hiszen Adyt, mint tudjuk, igen szerette és becsülte Kun, József Attila életművének korszakos nagy jelentőségét pedig ebben az időben még idehaza sem ismerték fel teljes nagyságában. Ehhez képest különös jelentőségűnek kell tartanunk azt az elemzést, amit Kun Petőfi népiességéről nyújt, mert itt látszik világosan, hogy Kun Petőfi- képe mennyire korszerű. „Petőfi forradamian értette a népiességet — írja — és így gyakorolta. Belevitte a forradalmár ideológiáját az irodalmi népiességbe. Ugyanígy gazdagította a népi realizmust is, nemcsak költői egyénisége csodálatos képzeletének kincsével, hanem kora műveltségi színvonala teljes magaslatán álló forradalmár világszemléletével is.“ Másutt pedig arról ír, hogy Petőfi népiessége nemcsak a falusi Magyarország irodalmi képviseletét jelentette, hanem részesei voltak ennek a népiességnek a városi plebejus tömegek is. Ezzel a felfogással a kommunista irodalom- kritika túlhaladta a magyar népiesek Petőfi felfogását. A kommunisták kezén Petőfi öröksége egy teljesebb, szélesebb demokratikus hagyománnyá vált. Petőfit az egész nép, helyesebben a nemzetté emelkedő dolgozó osztály tribunjának, a nemzet költőjének tekintették. A kommunista emigráció nem szé- gyellte Petőfiben a nemzeti költőt ünnepelni. A Komintern VII. kongresszusán Dimitrov és Manuilszkij referátumaikban: „... minden kommunista párt kötelességéül írták elő népeik történelme forradalmi, nemzeti hagyományainak ápolását, és ezeknek a forradalmi, szabadságharcos hagyományoknak a ma folyó harcokban, a dolgozóknak a kommunista pártok vezetése alatt álló nagy szabadságharcában való kihasználását,“ — írta még 1936-ban a Sarló és Kalapács (1936. 8. sz. 9. p.), a magyar kommunista emigráció moszkvai lapja. Ezen az eszmei alapon állva bátran, szembeállítja Kun Béla Petőfi nemzeti költő mivoltát azokkal a liberális polgári értelmiségiekkel, akik a nacionalizmussal folytatott visszaélések, a gőzös magyarkodás idején irtóztak minden „nemzeti“-től, nem tudtak különbséget tenni a reakciós erők demagógiája és a nemzet igazi várományosai, a munkás és paraszttömegek plebejus, demokratikus mozgalmainak nemzeti jellege között; s ezzel elszigetelődtek az antifasiszta küzdelem derékhadától. A Horthy-korszak képviselői — mint Kun a Petőfi-tanulmányban említi — egyenes vonalat húztak Petőfi vöröstollasai és Kun Béla vörösei között. Kun és a kommunista mozgalom, az irodalom is, büszkén vállalta ezt a gyalázatként felhozott vádat, a magyar történelem legjobb hagyományainak vállalását. Kun Béla nem irodalmár volt elsősorban, de vezető kommunista hazafi volt, művelt ember, aki egyesítette magában mindazokat az erényeket, amelyeket a kor az ő posztján megkövetelt, a politikai harcban való fáradhatatlanságot, s eleven érzéket a nemzetköziség és a nemzeti műveltség minden értéke iránt. így és ezért volt képes alkotóbban és élőbben foglalkozni a magyar irodalommal, mint nem egy hivatásos irodalmár, akinek kezén az élet, az irodalom és a politika nem egysége alakult, hanem élettelen adathalmaz csupán. Karikás Frigyesről jegyezték meg egyszer, hogy valóságos reneszansz-ember, mert egyként volt író, pártszervező, munkás gyárigazgató, vöröskatona s ki tudja, mi minden még. A magyar kommunista mozgalomnak ez a hőskora valóban sok ilyen „reneszánsz embert“ termett, egy tehetséges nagy generációt, amelynek döntő érdeme van mindabban, amit a magyar nép politikában, hazája építésében, kultúrájában, irodalomban mostanra megteremtett. Ezek közé a kiemelkedő emberek közé tartozott Kun Béla is.
