Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Győry Dezső: Gömöri rengeteg

vitákkal, alkotói munkával és tévedésekkel teli korszak szerves részévé váljon a magyar iro­dalomtörténetnek, az szükséges, hogy doku­mentumai harminc év után legalábbis megje­lenjenek. Ezek a dokumentumok nagyon vontatottan, nem elégséges ütemben jutnak el az olvasóközönséghez. Ez a körülmény nem elsősorban a könyvkiadás munkájának hiá­nyosságára vezethető vissza. Döntő oka az, hogy Magyarországon a magyar proletáriro­dalom kutatása nem folyik azzal a hatékony­sággal, szervezettséggel, nem rendelkezik azzal az erkölcsi és anyagi támogatással, ami műve­lődéspolitikai súlya szerint megilletné. Külö­nösen nyilvánvaló ez akkor, ha számbavesszük e téren a Szovjetunió és az NDK eredményeit. Az utóbi egy-két évben azonban kétség­telenül történt némi előrehaladás e téren. Mégis egy-egy ilyen dokumentumkötet meg­jelenésekor látjuk különösen, mily sok még a tennivaló. Ha csak Kún Béla irodalmi tanulmányainál maradunk: a benne elemzett Illés-kötet három éve ismert magyar nyelven, Hidas Antal és Kahána regényét magyar nyelven még senki sem olvasta. Karikás novellái alig pár éve, Kiss Lajos regénye pár hónap óta közismer­tek, s e sort még tovább folytathatnánk. Ha áttekintjük azt a vaskos kötetekre menő iro­dalmi, irodalomelméleti, irodalmi szintű publi­cisztikai anyagot, ami a két háború között kommunista, baloldali írók tollából megjelent, s amelynek szelleme, témája magyar, s nagy­részt nyelve is az; Magyarországon pedig még ma sem ismeretes, noha egyre romló-foszló, sokszor alig hozzáférhető lapokban, folyóira­tokban porlad hazai és külföldi könyvtárakban ez az anyag; akkor a gyűjteményes kiadások felvirágzásának korában kissé szomorúan kell ezt megállapítanunk. Annál inkább lehet örül­nünk minden egyes jelzésnek ebből a közeli, s oly fontos korszakból, amelyet kevésbé ismer még az irodalomtörténet is, mint irodalmunk bármely más régebbi korszakát. Kun Béla irodalmi tanulmányai, elsősorban azért jelentős írások, mert jelzik azt, hogy a párt, az emigráció és az illegalitás nehéz viszonyai között is állandóan gonddal és sze­retettel foglalkozott az irodalom kérdéseivel. Ezek az írások olyan műveket támogattak, segítettek — gyakran a világhír felé —. ame­lyeket többnyire munkások, a munkáshatalo­mért folytatott harcban gazdag tapasztalatokat szerzett kommunisták írták. A huszas évek "végén elv, irányzat lett az az igény, hogy a párt eszméit az irodalomban elsősorban ez az írói gárda képviselje. A szovjet építés sikereivel, a szocializmus konszolidációjával párhuzamosan más írói rétegek is fokozatosan a párt eszmei irányítása alatt dolgozó prole­tárírók köré tömörültek s bekapcsolódtak egy új realizmus, a szocialista realizmus megte­remtéséért folytatott küzdelembe. Az 1932-es irodalmi párthatározat, amely feloszlatta a RAPP-ot, nem a proletárirodalom ellen irá­nyult, csak a hibák ellen, azért született ez a határozat, hogy még erőteljesebben fejlőd­jék ki az az új, ami a NEP-korszakban el- burjánzó antirealista irányzatok elleni küzde­lemben addig is létrejött. A magyar proletárirodalomban is már évek óta készült, alakult, művekben vált valósággá ez a gazdagodás; a szűk prakticista szemlélet túlhaladása, az elzárkózó szektaszellem legyű­rése; s aztán az eddigi eredményekre támasz­kodva bontakozott ki a harmincas évek gazdag realista prózairodalma és költészete. Ezt a folyamatot csak erősítette a Komintern VII. kongresszusának ismert határozata a népfront­politikáról, a nemzeti hagyományok megbecsü­léséről. Ha csupán néhány előszót, vázlatos fejtegetést tartalmaznak is Kun Béla első irodalomkritikai megnyilatkozásai, ezt a folya­matot világosan megmutatják. Ez a fejlődés határozza meg a magyar kommunista emigrá­ció politikájának megfelelő irodalompolitikai eszmei vonulatot, s ebből fakadnak azok az értékek, amelyek különösen a Hidas regényről írt elemzésben és a Petőfi tanulmányban bomlanak ki teljes gazdagsággal. Jellemző, hogy 1927-ben, 1929-ben olyan írá­sokat emelt ki és fémjelez nevével Kun Béla, amelyek az expresszionizmus nyugtalanságát már alig tartalmazzák, mint pl. Illés Béla Ég a Tisza-ja, vagy mint Karikás elbeszélései, amelyeket sohasem érintett meg a szürkítő sematizmus, hanem mind a kettő a népélet gazdag áramából szívta magába az éltető erőt. Az európai polgári irodalom burjánzó pszicho- logizmusa és individualista költészete idején örömmel veszi számba Kun ezeket a realista irodalmi alkotásokat, amelyekből mint írja: „... érezhetően tör ki a tömeg mozgása a mi magyar proletártömegünk tüzes, széles és mély mozgása, amit fiatal kommunista pár­tunknak tíz esztendő előtt sikerült ellenáll­hatatlan erővé emelni.. Kun Béla előszeretettel fordul azokhoz az írói művekhez, amelyek a kor döntő kérdései­hez nyúltak. Az itt közölt tanulmányok közül négy olyan regényt tárgyal, amelynek témája a magyar proletárforradalom; egy olyat, amely a párt új körülmények közötti küzdelmeiről szól; Hidas regényében pedig a forradalomhoz vezető korszak nagy trilógiájának előhírnökét köszönti. Petőfi tanulmányában pedig a leg- félreérthetetlenebbül saját kora problémáira keresi a választ. Kun Béla természetesen el­sősorban mindig mint politikus nyúlt a té­mákhoz, s magától értetődőnek tartotta, hogy a párthoz hű írók a nemzeti élet fontos, döntő korszakait, személyiségeit emelik hősi magasságba, ez a problémakör tölti ki a szemhatárukat, hiszen az „óra parancsa“ ek­kor változatlanul, — ha egy időben kerülő úton is, — a második magyar tanácshatalom megteremtése volt. Mindenesetre, ha áttéte­lesen is, nem tanulság nélkül való talán mai irodalmunk számára sem ez az attitűd: a nemzeti élet döntő kérdéseinek írói megraga­dására, ábrázolására való igény. Ma kiritiku-

Next

/
Oldalképek
Tartalom