Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Miloš Krno: A fölösleges ember

A prágai hídon, ahol szürke szentek, hátamon vittelek, a leggyűlöltebbet.

Reggel a Hradzsinon szűk kapukon által találkoztunk utcák tekergő sorával.

Ló vagyok. Én hozzám közel a természet. Emberek, fák, vizek átkoztak el téged.

S amíg Prága várán suhogtak a zászlók, szemem Sztálingrádra s hulló hóra látott.

Ballada egy némát marsall lováról

ty Varsó. Zokogásba, lángba omlott puszta.

* Kezed a zablámat rángatózva húzta.

Szürke évszázadok végső lehelete, mint égre meredt kéz romok vetülete.

Győzelemnek lángja gyűlt szemedben vajon? Ló vagyok. A tüzek bokrain túlhajlón

láttam hófehéren éhséget és havat s a hófehér halált ott Sztálingrád alatt.

Rügyfakasztó tavasz. Ardennek. Vogézekl Patám a Szajnában hullámokat ébreszt.

Kurtizánok szórnak az útra virágot.

Eget riasztgatnak harsanó fanfárok.

S ha átnézek kapunk szétlőtt bolthajlatán, chiméra vicsorog a Notre Dame falán.

Ló vagyok, parádéd borzadozva jártam, Sztálingrád fagyára, vad csatákra láttam.

A Széles Oroszország, égig érő, távlat,

* sárba fulladt utat őszi eső áztat.

Sírok mellett sírok, síkságba nyílt síkság falukat perzselsz, hogy éjjeid vidítsák.

Megfagytak a folyók, megfagytak a lábak, súlytalan hópelyhek forgolódva szállnak.

Prága, Varsó, Párizs — mindez csak parádé, oroszok válasza — győztes Sztálingrádé.

Moszkva, 1943. III. 11.