Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: A futó téllel
Bizony soká kell a nyárra várni, míg újra lombok közt dalol a szél. dudorász s ringat az árnyék, mesél, s madarat látsz ágról ágra szállni... Most, hogy deret szülnek a hajnalok, én a kedves, szép nyárra gondolok.. Gyurcsó István : a futó téllel Sodorja az ősz a faleveleket halomba, hogy ismét szerteszórja. Könnyű a ra- levél. Nem úgy az ember. Az emberi összetartozás ereje nem engedi a szétszóródást. így ősz utolján, tél idején még inkább összeborulunk. Üjra kiröpít nyugalmamból az országjárás nyugtalansága, hogy az íróasztal kartotékjai helyett a világ kézzel fogható eseményeit rendezzem a szívemben. A Medvesalját járom már futó téli időben. Fülek, Sőreg, Tajti... Vecseklő, Béna, Egyházasbást... Behavazott utak, ösvények, lábnyomok. Sírnak az autóbusz kerekei, nyöszörög, nyikorog a hó, néha szinte sikolt a talpam alatt. Tajti. .. Kicsit füstölög a lámpabél a nemzeti bizottság helyiségében. Pál Márton titkár, kerületi képviselő fogad szíves köszöntéssel. — Ha az esti előadásra jött, szívesen látjuk. Hírt is adhat rólunk, nincs szégyenkeznivalónk, bár nem minden fenékig tejfel itt sem. — Hát igen, a tejfelnek írója, savója is szokott lenni, de azt sem szokták kiönteni... — mondom csendesen. — Nem, mi sem öntjük ki... De indulhatunk — folytatja —, senki sem szereti, ha megvárakoztatják. Kerítésekre csapódik az elemlámpa fénysugara. A faluból csak a házak elejét, az utcaajtókat, a behavazott útmenti árkot látom. Az iskolában már ott a közönség: cigányok. Vagy harmincan lehetnek. Horváth Árpád a megbízottjuk. Nemcsak itt e harmincnak, de az összes száztizenkettő- nek. Ő fogadja az előadót is, Varga Sándort. Jogok, szociális kérdések, művelődés, állampolgári kötelességek, állami és közösségi gondoskodás: így, ennyi az előadás tartalma. Összesúgnak, nevetgélnek, mielőtt valamelyikük felszólalna a vitában. Majd kiderül, hogy hetvenhatan tudnak olvasni, irni kevesebben. Akik sem ezt, sem azt nem tudnak, azok harminchatan vannak, javarészt persze öregek. Hirtelen a falum jut eszembe, Garamkövesd. Magam is a cigánysor végén, hosszan gyerekeskedtem, de ma nem tudok már visszaemlékezni, ki olvasott, ki nem. Könyvet persze nem láttam ott, de ez nekem fel se tűnt akkor. Cimbalommuzsikát hallgattam és olyankor elfeledkeztem magam is a betűről. Most azonban tudom, szorgalmasan futnak le a kosaraki partokról az iskolába a cigánysor gyerekei is. Igen, futnak, járnak az iskolába a gyerekek, meg nagyablakos házakat is építenek a szülők. Téglából, kőből. Már vályogot sem vetnek, még maguknak sem. Be is nőtte a fű a kenderesi patak partján a régi vályogvető- gödröket. Itt Tajtiban is kinőttek a vályogvetésből. Horváth néni, egy vékonyka öregasszony jelentkezik szólásra. — Volna egy szóló panaszom... — áll fel az iskolapadban. — Tizennyolc gyereket hoztam a világra, kérem ... Tizennyolcat! — És homloka közepén vörösen izzani kezd egy szemölcs. — Van egy fiam, rossz a tüdeje, nyugdíjat kap, de valami könnyű munka jó volna neki. Segíthetne talán pásztorkodni a szövetkezetben. Eddig nem akadt neki semmi, amit elbírt volna viselni... Tizennyolc gyermek... Mindegyiknek van ereje, munkája, jövője, csak ez az egy.-.. Ennek is kér az anya. Bizalommal kér, és van mire hivatkoznia: országjárás
