Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - DISPUTA - Jan Rozner: Az új cseh próza

forr vele. Ez a kérdés nagyon is egyéni, minden esetben kontkrét kérdés, és ki-ki önmaga oldja meg.

A legújabb prózában jóformán minden műben újra és újra felbukkan az ember magára maradásának problémája. Talán a nyugati irodalom hatása érvényesül itt olyan hirtelen, annak témáit veszi át prózánk? A nyugati, humanista irodalom számára (pl. Böll prózai írásaiban a hitleri uralom éveiről vagy az úgynevezett gazdasági csoda idejéből) az ember önmagába fordulása az egyetlen lehetőség erkölcsi ideáljainak és emberségének megőrzésére. A mi irodalmunkban a magára maradás olyan állapot, amit az egyes ember le akar küzdeni, nem pedig olyan állapot, amelyhez végeredményben eljut. Ennek az állapotnak a leküzdése irodalmunkban a szocialista társadalom és a szocialista együvé tartozás kialakításának kérdése.

Ennek igazolására az előadó néhány mű tartalmi ismertetésébe bocsátkozik. A sort Ivan Kríž Nagypuszta c. regényével kezdi, amelyet a cseh kritika annak idején meg nem értéssel fogadott. Ebben a regényben az egyes ember viszonya a közösséghez drámaként jut kifejezésre, a két fél állandó egymástól való függőségében, s ez a viszony drámaként bontakozik ki és minduntalan fokozódik.

A regény hőse, Martin Souček — a kritika szerint falujával összenőtt ember — a valóságban pedig nagyon megváltozott lelkületű emberként tér vissza falujába. Katonatiszt és észjárása, egész lelkivilága diametrálisan élté* a falusiak gondolkodásától. Harci feladatnak tekinti, hogy rendbehozza a széthulló szövetkezetei és rendet teremtsen a demoralizált faluban. Feladatait nagyszerűen teljesíti. S akkor következik be a krízis. A szövetkezet már nélküle is megállna a maga lábán, s minthogy a többség nem kedveli, magára marad. Lelki válsága nemcsak belőle magából és hibáiból fakad, hanem a bonyolult emberi viszonyokból. Itt mindenki hibás, s nem akad olyan ember, aki nem vétett volna. A természetes emberi viszonyok és kötelékek megsérültek: amiképpen Souček számára a többiek csak egy-egy kereket jelentenek a szocializmus építésének gépezetében, ő maga is a többiek számára nem Martin Souček — csak szövetkezeti elnök.

Általában a kritika szemrehányásai abból erednek, hogy egy kissé jobban megfogalmazott szövetkezeti regényt látott benne, s minthogy nem az, nem is vette észre, hogy az emberi viszonyok itt sokkal bonyolultabbak, hogy egymástól való függőségükben ábrázolja őket, s a regény problématikája sokkal átfogóbb, mint a szokványos falusi témákat ábrázoló regényekben.

Jirí Hájek azt ajánlotta, hogy Ivan Kríž regényével szemben adjunk előnyt Procházka Zelené obzory — (Zöld láthatár) c. novellájának, amelyben ugyancsak egy a társadalom érdekeiért küzdő emberről van szó és aki ugyancsak magára marad. A valóságban ilyen hasonlóságról itt nem beszélhetünk. Martin

Souček a cselekmény folyamán egyre jobban elszigetelődik a közösségtől, míg Procházka hőse fiatal ember és elutasított szerelme miatt marad magára, de lelki szorongását és magára hagyatottságát inkább beképzeli. Součekkel szembefordul az egész falu, Procházka ellen csak három aszociális, félig bűnöző típus. Martin Souček és a közösség között kibontakozó konfliktussal párhuzamos elemnek tekinthetjük Procházka hősének és a helybeli politikai tényező, Haničinec konfliktusát, s ez a motívum valóban ott húzódik az elbeszélésben, mint egy alsó áramlat. Ám Procházka figyelmét ez a motívum végülis elkerülte. A két műnek egy közös jellemző hibája van: a mindent megbocsátó és mindent feloldó, megbékéltető befejezés.

Procházka novelláját nem tekinthetjük jobb műnek Kríž regényénél, de Závéje (Hófúvás) c. novellájában már bizonyos tekintetben tovább jutott önmagánál. Itt ugyanis három no- vellahős bonyolultabb viszonyait ábrázolja. Annak ellenére a Zelené obzory (Zöld látóhatár) tetszetősebb olvasmány.

Procházka novelláinak időszerűségét nem lehet politikai terminusokkal meghatározni. Ez részben a mi hibánk is, mert megszoktuk, hogy a pszichológiai (lélekelemző) novellában, mely mindenek ellenére a mai ember tipikus vonásait tükrözi, valami alacsonyabbrendűt lássunk.

Procházka robusztus elbeszélő. Klíma Bez- vadný den (Jó nap) c. regényében pedig nagyon érzékeny és finom lelkű szerzőnek bizonyult. Alapvető állásfoglalása a durvaság, olykor az embertelenségig fokozódó felelőtlenség, alattomosság és cinikus érzéktelenség elleni tiltakozásban jut kifejezésre.

Művének legfontosabb elbeszélésében újra felbukkan Kríž témája a magányosság, de nem mint dráma, hanem mint bizonyos állapot művészi ábrázolása.

Valahol, pl. Čára (Vonal) c. novellájában, mely a férfi durvasága következtében magányosságba hajszolt prágai hivatalnoknőről szól, Jindŕiška Smetanová Koncert Pod Platany (Hangverseny a platánok alatt) c. novellájával közös hangot vélünk felfedezni. De az érzékenységében sebezhető Klímával szemben Smetanová sokkal líraiabb és érzelmesebb, különösen Déšť c. novellájában. Legjobb novelláiban nem a közömböség kísérte magány a témája, hanem olyan emberek életútja, akik lassan összenőnek új környezetükkel, minden belső gátlásuk ellenére szakítanak régi világukkal és összeforrnak az új közösséggel. Az élet megy a maga útján, s az emberek bármennyire is azonosak önmagukkal, mégsem állhatnak ellent az élet áradatának, mert ben- sejükben annak részévé és részeseivé akarnak válni — ez lényegében Smetanová könyvének életfilozófiája.

Pŕibský Celý den (Egész nap) c. novellájának is ez a témája. Hőse szakít régi környezetével és egy új környezetbe illeszkedik. Egy munkás, egyébként volt hivatalnok, családjá-