Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - Jurij Elsberg: A fejlődés kerékkötője-e a realizmus

Mauriac nemcsak Freudot állítja szembe Tolsztojjal, de Proustot is és megjegyzi, hogy az utóbbi „Az eltűnt idő nyomában“ című regényciklusában (Mauriac ezt a művet nagyon magasra értékeli) lerombolja az emberi személyiség egységét, amit Tolsztoj oly nagyszerűen felépített.

Mauriac következtetéseit pesszimizmus hatja át, s azt állítja, hogy Tolsztoj csak azért írhatta meg a „Háború és békét“, mert még Freud előtt írta, s állítólag „nincs semmi reményünk arra, hogy bárki is megírná korunk „Háború és békéjét“. Nincs okunk arra, hogy elfogadjuk Mauriac pesszimista következtetéseit, viszont meg kell becsülnünk egy páratlan és kiváló író véleményét Tolsztojról és hagyatékának jelentőségéről.

A polgári kritikusokra egyúttal jellemző az a törekvés, hogy Tolsztojt szembeállítják Dosztojevszkijjel és így akarják lerontani hitelét és értékét.

Természetesen figyelembe kell venni, hogy Tolsztoj és Dosztojevszkij alkotása néhány alapvető vonásban különbözik. Csakhogy a polgári kritikusok semmibe veszik Dosztojevszkij realizmusát és hozzáidomítják művét a modernista elképzelésekhez. Ezt az ellentmondást arra használják ki, hagy jelentéktelennek tüntessék fel a „Háború és béke“ szerzőjének igazi mélységét, amellyel feltárja hőseinek belső világát, hogy mechanikusan elválasszák a tudatalatti világot, (melybe Tolsztoj állítólag sosem hatolt be) a tudatos létezéstől.

Ebben az összefüggésben nem árt, ha felidézzük Barbusse bölcs Dosztojevszkij-jellemzését, mely Oroszországról írt könyvében olvasható: „Dosztojevszkij nagysága abban rejlik, hogy szenvedélyesen analizált, de ugyanakkor nagyszerű szintézisek alkotója is volt. Szét tudta szedni az embert, de talpra is állította, hogy a cselemények sodrába lökje. Jelenkori nyugati epigonjai csak Dosztojevszkij zseniális elemző képességét utánozzák, de ahhoz, hogy a részeire bontott életet újra felépítsük, erő és tudás kell.“ (Russie, E. Fiamarion, 173—4. old.)

Dosztojevszkij más elvek szerint alkotta meg hőseinek jellemét, mint Tolsztoj. Szinte hipnotikus erővel hitette el olvasóival, hogy hőseinek belső világa rendkívül és megrendítően bonyolult, s a „Karmazov testvérek“ szerzőjének ezt a jellemző vonását nem hasonlíthatjuk össze Tolsztoj plasztikus, világos jellemábrázolásával. Tagadhatatlan, hogy bensőleg Dosztojevszkij hősei is egységesek és teljesek, mely tulajdonságokat a jelenkori modernista írók hősei, (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről) nélkülözik.

A polgári esztétikának és kritikának az emberábrázolás okozza a legtöbb gondot, s azért a legszélsőségesebb megoldásokat keresi, például azt javasolja, hogy a színészt robottal kell kicserélni, úgynevezett „szuperbábuval“, ahogy azt a Revue d’estétique múlt évi januári számában közölt cikkben olvashatjuk.

Fölöttébb érdekes, hogy még a vallással, vagy egyenest az egyházzal kapcsolatban álló polgári tudósok is az absztrakciónizmus hívei. így például az Univer- sites című folyóiratban (1959. évf. 9. sz.) mely Stuttgartban jelenik meg, s jellegét tekintve akademikusan rideg és határozottan érezni rajta a teológia hatását, professzor von Einehm azt bizonyítgatja, hogy korunk világa és embere teljességgel bizonytalan, meghatározhatatlan és megismerhetetlen.

Ilyen koncepciók bizonyítják a legjobban, milyen veszedelmeket rejt magában a realizmustól való eltérés, s milyen könnyen válhat az emberiségen elkövetett árulássá. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ilyen eltéréseken kapva kap a reakció, s szívesen veszik a revizionisták táborához tartozó modernisták is.

Mindebből semmi esetre sem lehet levonni azt a következtetést, hogy a jelenkori szocialista irodalom realizmusának a XIX. század realizmusát kell másolnia. A múlt század írói ugyan egy új és szebb élet előkészítésén fáradoztak, de a haladó gondolatok nemes érzések ábrázolásában és terjesztésében gátolva voltak, s lehetőségeik e tekintetben leszűkültek. A „világbírás“ és az ember saját szabadságának tudata sokkal jobb kifejezést nyert a reneszánsz korabeli és a felvilágosodás realizmusának hagyományait követő írók műveiben.

A XIX. század realizmusa józan és szigorú vonásokat nyert, melyek az előző évszázad realistáinál a felvilágosodás eszméinek következtében nem voltak