Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Miloš Krno: A fölösleges ember
Miloš Krno A fölösleges ember Magas termetű öregember szállt le az autóbuszról, kezében kopott aktatáskával. Sokáig nézte a templomtérre torkoló utcát, szomorú, szürke szemét elöntötte a könny. Meghaladta már hatvanadik évét is, de járása még mindig rugalmas volt. Megkerült néhány házat s megkapaszkodott egy kerítésbe, mely mögött magas, aranyló színekben pompázó jegenyék ágaskodtak. A kertben ódon falú úri lak fehérlett az utcára néző ablakokkal. Szél kerekedett; a hegyi rétek szénaillatát sodorta magával és a közeli szántók felől a trágyalé savanyú szaga terjengett. Az öregember még egyszer visszatekintett a kertre és az úri lakra s nagyot sóhajtott. Ott született és ott telt el gyermekkora. Nővére, a ház utolsó gazdája még a háború előtt költözött el onnan, s rá csakhamar elköltözött az édesanyja is. Most ott nyugszik a temetőben az apja mellett, már jó húsz éve múlt, hogy eltemették. A temető közepén tömör, fekete márványból faragott síremlék állt. Az öregember aktatáskájából egy csokor hervadt őszirózsát vett elő s odahelyezte a sírra. Kalapját gyűrögetve, halkan imádkozott, aztán leült a padra a lombja- vesztett fűzfa alá. Lépteket hallott a háta mögött. Mire megfordult, egy erőstermetű asszony lépett hozzá — arcában mélyenülő sötét szempár, szeme fölött sűrű szemöldök. Borsózöld fejkendője alól ősz hajfürt bukkant elő, arcvonásai régen elvi- rágzott szépségről tanúskodtak. — Lehotský úr? Fagyos hűvösség áradt hangjából, az öregember szíve szinte megdidergett tőle. Az asszony szeme büszkén és hidegen tekintett rá. — Nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozunk, — szólt oda csak úgy a válla felett és az öregember szeme meghomályosodott, mint a tükör, ha lehelet éri Ezt a mélyről zendülő hangot gyakran hallotta álmaiban. Ám akkor kellemes, meleg árnyalata volt, s olykor úgy tűnt neki, hogy egy bűvös kagylóba varázsolta valaki és odarejtette puha hímzett párnájába, mely ott díszelgett a díványon agglegény lakásán. Ez a fekete szempár valaha kedvesen tekintett rá, ez a száj egykor piros volt, mint a málna, ez a simára fésült haj a kendő
