Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - Cselényi László: Napének — vers
a légritkult gőzök és gázok hullámaiban, a húst maró, vesébe vájó rádióaktív hullámok vad orgiái közt! Hogy szeretném kitudni titkotok! Hiszen ember vagyok! Ember vagyok csak én is, akit örök kárhozatra ítéltek kíváncsi sejtjeim. Mindent szeretnék tudni, ami van a spirálos-ködü galdktikák felett s az atomhéj ólomburka alatt. A sorsunk át van szőve: Hideg lemezű kondenzátorok szorítják présbe szívünk vasmarokkal. Az olvadó savak és lúgok kristályokká fagyasztják lüktető sejtjeinket. Egyenletek kavargó számhalmaza izgatja agyunkat éj jel-nappal, s mint modern görög istenek, belátunk a föld vajúdó méhébe. Mégis csak emberek vagyunk! Dobolunk, sírunk, esküszünk, ájuldozunk a kéjes szerelemben, háborút játszunk, gyilkolunk, vitatkozunk köznapi dolgainkról. Élünk: születünk, pusztulunk. S vágyakozunk a csillagok felé. Fény fény fény napfény! Mi másra vágyik az ember évszázadok óta, évezredek óta? Mi más a célja iszonyú küzdelmének? Tízezeréves, tízmilliárdéves hitének, harca végenincs-tüzének? Mi más az élet? Fény fény • fény napfény! S az iszonyú magasság! Hogy vágyik az ember a magányra! Hajnaltól alkonyaiig hallgatjuk a robajt: a gépek idegőrlő dob-zenéjét, a gyárkémények füstjét, ágyúk csörömpölését, hajók, vonatok, repülök őrült tülekedését. S akkor felnéz a végtelenbe: keresi a szép, csupa-báj nyugalmat.
