Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Ordódy Katalin: Arcképek
Ordódy Katalin 1 Aranytartalék. Kelemen bácsi még jól fülére húzta a sapkát, mielőtt kilépett volna a nyirkos, hideg februári estébe. Nem látszottak a csillagok, tejfehér köd folyta körül, amelyet a sudár ívlámpák fénye sem tört át, egyszerűen azért, mert még nem voltak bekapcsolva az áramhálózatba. Kelemen bácsi óvatosan haladt az üzemi klub épülete felé. Ahogy közeledett céljához, és felderengett a klub homlokzatán a színes, hívogató neonfény, innét is, onnét is felbukkant a ködből valaki, és sűrűn nyitódott-csukódott a főbejárat nagy, üveges ajtaja. A ruhatár fogasai már jól meg voltak rakva kabátokkal. Kelemen bácsi is átadta a magáét és körülnézett az előcsarnokban. Csupa ismerős arc. Lám, a Molnár is itt van, amott meg Kádárné és Lukácsné beszélget. Valaki a vállára csap. Hátranéz, az öreg Pospíšil nevető szemével találkozik. Öreg — morfondírozik — nem is igaz. Az én évfolyamom, s hát én öreg lennék? Bemennek a terembe, ahol már sokan ülnek az asztalok körül. Mosolyok, üdvözlések, integetések mindenfelől. Kelemen bácsi végignéz az asztalok fölött. Hát szépen összegyülekeztünk, az bizonyos — gondolja. Néhányszor járt: már itt, egyszer egy kiállítást nézett meg, egyszer meg az unokáját, mikor pionírrá avatták. Ma azonban egész más hozta ide. Ha eszébe jutna megfigyelni, észrevenné, hogy a szíve a szokottnál kissé hevesebben ver. Harmadik éve, hogy nyugdíjba ment, és akkoriban elégedetten magyarázta ismerőseinek: — Most végre arany életem lesz. Nem fogom lesni, mikor szól a duda. Minden elsején a postást várom, aztán meg a tyűkocskák, libácskák, nyulak, ez mind az én gondom lesz. Az igazat mondta, nem kétséges, de... valahogy mégsem a teljes igazságot. Akkor, az első napokban még maga sem jött rá erre. De később, alig egy hét múlva, fülelni kezdett reggel, mikor szólal meg már a gyár szirénája. Aztán felbúgott az ismerős hang, s furcsa volt nem menni, nem ott lenni a többivel, aki most mind hozzákezd a napi munkához. Lelki sz.emeivel látta őket, látta a műhelyt, a gépét, amit most más kezel. Egy idegen. S a gép annak is megindul, megy, forog engedelmesen, símán. Ő meg ? Hóna alá veszi a szakajtót s egy parányi, alig hallható sóhajjal indul megetetni a pipiket. A fene — gondolja némelykor, mikor a sziréna hangja mintha kiszedné lábából az erőt — nagy dolog a megszokás, az ember nem is hitte volna. És hát ma ... A gyár hívta őket, őt is, Kelement, név szerint, mintha még odatartoznék. A három nyugdíjas év ellenére. Hívták és erre a hívásra meg- rezdült valami benne, aminek nevet adni nem tud, de ami akkor is ide hozta volna, ha ... mindenképpen ide hozta. Nahát. Az igazgató, az üzemi tanács küldöttei már rég elfoglalták helyüket és elmondták azt is, amit tudatni akartak a gyár nyugdíjasaival. Igen, érti ő. Az üzem továbbra is törődik velük. Mire van szükségük az öregeknek? Miben arcképek
