Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Szőke József: A ház
— De az anyád egész nyáron napszámba járt, hogy fogatot kapjanak az építkezéshez, mert nektek nem volt. Apád gyomorsüllyedést kapott, annyit cipekedett a rengeteg sárral. És te ... Könnyű most azt mondanod, hogy nedves volt, egészségtelen. Igen, helyes, hogy lebontottad, de az anyádék akkor örültek, hogy födél kerül a fejük fölé. Én tudom, hogy mit vesződtek azzal a házzal. Te még akkor taknyos gyerek voltál, csak lábatlankodtál körülöttük. De szerettek, azt nem mondhatod, hogy valaha is mostohán bántak veled. Apád kis furikot csinált neked, azon hortad a földet. Akkor segíteni akartál... Ha tudta volna... — Mit prédikál nekem, én is tudom, amit tudok. Az öregasszony csak a piszkot csinálja a házban ... A titkárnak elakadt a lélegzete. Most már látta, hogy ezzel az emberrel nem bír, mert kihalt belőle minden emberség. Hirtelen vad düh fogta el. — Te, ha nem néznék valamit... — elharapta a szót és türtőztette magát. — Bezzeg, amikor az anyád a sz... pelenkádat mosta, akkor jó volt, úgy-e? Az talán nem volt piszok? Azt hiszed, hogy szagos volt? Te csibész! Vedd tudomásul, hogyha bántani mered azt az asszonyt, hát velem gyűlik meg a bajod, megértetted! Velem! Majd én megtanítlak a tisztességre! — Azért hivatott, hogy fenyegessen? A titkár ismét lecsendesedett és csüggedten lehajtotta a fejét. Most már tudta, hogy vereséget szenvedett, hogy nem tudott a szívére hatni ennek az embernek. Pedig neki is van szíve. Kell, hogy legyen, mint mindenkinek, csak nem találta meg hozzá a kulcsot, nem tudott a leikéhez férkőzni. Hol követte el a hibát? Talán nem kellett volna ide hivatni. Ezzel sértette volna meg az önérzetét? Igen, talán ez a hiba. Inkább csak úgy alkalomszerűen kellett volna vele beszélnie. Dehát nagyon megdühödtem, amikor az anyja itt járt. Hiába, én is ember vagyok... — Gondolkozzál rajta, amit mondtam — emelte fel ismét a tekintetét. — Én már mindent meggondoltam — mondta a fiatalember és ismét gúnyosan mosolygott. — Tehát megondoltad — morzsolta lassan a fogai közt a szavakat és vad tűz csapott ki fekete szeméből. Fojtogatta a harag. Úgy nézett az előtte álló emberre, mint saját halálos ellenségére. Eddig segíteni akart rajta, de most érezte, hogy meg kell semmisíteni, szét kell zúzni piszkos lelkét, hogy magára döbbenjen. — így is jó... — mondta lassan, teli gyűlölettel, de agya lázasan működött, halántékán kidagadtak az erek, kereste azokat a szavakat, azt a megoldást, amivel egyszerre semmivé tehetné azt az embert. És megtalálta! — Elmehetek? — kérdezte a fiatalember. A titkár előrehajolt és higgadtan a szemébe nézett. — El... Csak még azt mondd meg nekem, hogy mikor költözöl ki abból a házból. Az indulni készülő fiatalember hirtelen megdermedt. Pupillái kitágultak, arca elhalványult és megnyúlt. Először azt hitte, hogy a titkár csak tréfál és várta, hogy majd elneveti magát, de az fagyosan, hidegen nézte, és a szemében nem volt semmi könyörület. — Igen, hogy mikor költözöl ki a házból? A fiatalember még most sem hitt a fülének. — A házból? — Igen, a házból. — De hisz azt én építettem! — De engedély nélkül! — Engedély? ... — Igen! A te házad nem létezik. Itt mindenütt, a telekkönyvben is csak anyád háza létezik, amit te lebontottál. Csakhogy erről mi semmit se tudunk. Azon a telken az anyád háza áll és nem a tiéd. A fiatalember homlokát elöntötte a veríték. — Én építettem! Nem lehet...
