Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Cselényi László: Versek

Atom, rák, rádium, rakéta, űrhajó, az ember szárnyakat kapott és láncokat, építi a jövőt, száguld a csillagok jelé s játszik a vész őrült, világokat rombolni tettrekész bolond játékival, pusztítva önmagát — infarkt, idegbajok rémével — de mi már tanultunk, harcolunk, élünk s emlékezünk: intenek a századok.

Tudjuk, hogy a jövő útja: testvériség, az újuló világ szomszéd testvéreit, a népek, nemzetek hadát úgy fonja át, miként a partokat a víz felett a híd.

Mindegy: szlovák, magyar, román, cseh, szerb, orosz, portugál, szenegáli, néger vagy francia, valamennyi az új, a jövendő világ, az osztályok nélkül való világ fia.

Dícsértessék a nép, verseink záloga, ki épít, fúr-farag, fegyvert gyárt, gödröt ás, ludat tép, vadra les, asszonyt termékenyít, fiút, leányt nevel, s akit az alkotás istenné lényegit, mert minden kis virág, minden szál rozmaring, folyó, rét, illatok az ő nevét hiszik, s őt várják fenn az ég határtalan terén a messzi csillagok.

Dícsértessék a nép, a dombok, hajlatok

parasztjai, az ács keze, a kőműves

szerszámai s az ész, a fényes értelem,

ami a cél felé taszítja a míves

gondolatot, a fény, a megvalósulás

útjára terelvén, hogy valóság legyen,

s hogy már e föld színén necsak a szenny, a bűn

uralkodjék, hanem a fény, az értelem.