Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Andrej Plávka: Versek

Andrej Plávka, ällamdíjas író és érdemes művész a jelenkori szlovák költé­szet egyik legjelentősebb képviselője. A liptói Sielnicában 1907. november 18-án született. Liptovský Mikuláson érettségizett, Prágában, később Bratislavában jogi tanulmányokat végzett. Tanulmányainak befejezése után különféle funk­ciókat töltött be. Jelenleg a Szlovákiai írók Szövetségének első titkára. Már első műveiben a szlovák irodalom realista hagyományait folytatja. Első verseskötete 1928-ban jelent meg. A másik verskötet csak 1940-ben került kiadásra. Közben 'írt pszichoanalitikus regényt és novellákat is. Részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben és ez lehetővé tette számára, hogy a szlovák történelem e hősi korszakát hiven ábrázolja versben és prózában egyaránt. A felszabadulás után 1947-ben jelenik meg „Ohne na horách“ (Tüzek a hegyeken) c. gyűjteményes kiadása. A költő fejlődése és a szlovák költészet fejlődése szempontjából igen jelentős „Zelená ratolesť' (Zöld ág) c. költői műve, melyben a szlovák nép békevágyának ad kifejezést. Jelentősebb művei közé tartozik a „Domovina moja“ (Szülőföldem) c. verses gyűjteménye, to­vábbá „Tri vody“ (A három víz) c. lírai elbeszélő költeménye. Utolsó „Vyznanie“ (Vallomás) című verses gyűjteménye 1960-ban jelent meg. Andrej Plávka A völgyből érkeztem A felszabadulás 15. évfordulóján Liptóból érkeztem, lankäs Huňoväból, bocskörom lerúgtam, kunyhók füstszagától nem bűzlik a gúnyám, minden új már rajtam, írós kása helyett jobb falatot kaptam — Falum viselete láda mélyén porlad, egy-egy báránysüveg emléknek maradt csak, régmúlt üzenete, télesték regéje, a loholó gyermek nem is néz feléje. A villany fénye a kuckót kiseperte, szoba és a fészer mind teletűzdelve, csodás valamivel, mely mint acélszív ver. Bár a pisla mécsest siratja jó szívvel az öregje s titkon könnyet ejt a múltért, úgy néz minden újra, mintha nem várt vendég érkeznék házába: jót hoz-e vagy rosszat? de széthull kévéje lassan a vén kornak. Ez miféle csoda? — üsse meg a mennykő! az unoka drótot bogoz, a tekergő, s már zsong is a motor, mint méh a kaptárban ez jeget gyárt, az főz, amaz mos javában. Mikor a szobába behozzák a ládát, melyben élni látod a világnak mását, egyszerre elhiszed, csodát tett az ember, már a konyhába is belopódzott csendben falon át az új hang, messzi tájról, földről, hogy a zavart agyban egyre tündököljön. Elűzte a rémet s boszorkányt az elme, lidércet és táltost, babonát feledve

Next

/
Oldalképek
Tartalom