Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Dávid Teréz: Birodalmi megbízott úr

A várakozás hosszú perceit addig is elviselhetővé tették ártatlan, fehér nyulacskái!

Milyen tragikus szimbólum!

Bár én önről is feltételezem, hogy az ártalmatlannak látszó argentínai idill, gondozott nyulfarmján, nem csupán szórakoztató időtöltés volt. Amilyen ravasz és elvetemült koponya ön, biradalmi megbízott úr, elképzelhető, hogy önként vállalt száműzetésében, saját tenyésztésű kis nyulain magánszorgalomból újfajta halálnemek és kínzások tökéletesítésén kísérletezett. És ilyenformán rövidítette meg tétlen évei unalmát.

Látja, nekem nehezebben teltek napjaim.

Sohasem feledem el például azt az éjszakát, amikor egy katolikus temető halottasházának fekete kárpitjai közé bezárva virrasztottam. Akkoriban csakis a halottakban bíztam, és csakis halottak bíztak én bennem. Vallomásom teljességéhez tartozik a beismerés, hogy nem is csalatkoztunk egymásban. Én hagytam őket békén feküdni, és ők sem árultak el üldözőimnek.

Hárman töltöttük együtt azt az éjszakát. Egy puffadt hasú kissé bűzlő öregúr, egy rózsaszínruhás, mosolygó fiatal lány... és én. Hármunk közül nekem rémlett leglomhábbnak az idő múlása, s ezért folyton arra az asszonyra gondoltam, akit ön Legyilkoltatott. Az édesanyámra. Ugyanis a rózsaszínruhás halott emlékezetembe idézett egy történetet, amelyet tőle hallottam.

Tizenhatéves korában — úgy mesélte — kapott egy rózsaszínű batiszt ruhát. Kissé viseltesen került birtokába, de így is nagyon megörült neki, mert egy rokonuk lakodalmára készültek. Anyám édesapja, az én nagyapám, szerény körülmények között tengődő egyházfi volt — tizenkét gyermekkel, szerény jövedelemmel, és ezért elvállalta az egyház lovainak, batárjainak karbantartását is. Két szoba-konyhás, földszintes lakásuk harminc lépésnyire volt az istállótól és a kocsiszíntől. A lakodalom napján, így mesélte anyám, nagyon izgatott volt. Örült a mulatságnak s mosta, vasalta, díszítette az ajándékba kapott batisztruhát. Eljött az este, szülei meghagyták, hogy ha megetette tizenegy kisebb testvérét, lefektette, elaltatta őket, utánuk mehet a lakodalmas házhoz.

Jó anyám alig győzte kivárni az időt. De mire elkészült munkájával, megzen- dült az ég és dörgött, dörgött rendületlenül. Ő szép rózsaszínű ruhájában várta, várta a vihar enyhülését, miközben odakint egészen beesteledett. Szegény szívében duzzadt, dagadozott a keserűség. A lakodalmas ház a város végén van, gyalogszerrel nem juthat el oda. Ekkor egy hatalmas villámlás, rettentő mennydörgés közepette anyám agyát is fény töltötte el. Ugyanis a villám fényénél a kocsiszínben ezüstösen megcsillant az egyik halottaskocsi esztergályozott tor- nyocskája.

— Nyikoláj — szólította anyám az öreg hucul sírásót, aki ott motoszkált az istállóban. — Nyikoláj, hol van Péter?

Péter kivénhedt gyászparipa volt, már csak trágyahordásra használták.

— Mit akar tőle, Amálka? — kérdezte vissza Nyikoláj.

— Lakodalomba vigyen, azt akarom.

— Osztán kocsit honnét szerez hozzá?

Anyám rámutatott az ezüsttornyú halottas kocsira. Nem a díszesre, csak amarra a kisebbikre, amelyben öngyilkosokat meg járványos betegségben elhunytakat kocsikáztattak meg utoljára.

— Itt van. Ezzel megyek. Fogjon be édes Nyikoláj! —

Nyikoláj keresztet vetett, azután befogott...

És az én anyám tizenhatéves korában gyászkocsin utazott első mulatságára.

De voltak ennél sokkal kevésbé megrázó emlékeim is.

Két évvel később, mikor bizalmatlanságom az emberek iránt már felengedett, egy másik éjszakán valami dohos pincehelyiségben lapultam. Rideg, szűk, hideg zug volt, s ha a magammal hozott zseblámpát meggyújtottam, vakolatlan tég