Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - NYELVMŰVELÉS - Mayer Imre: Mindennapi beszédünk hibáiról
változás az ikes ragozás keveredése az iktelen ragozással. A régi nyelvhasználat egészen a 16. század végéig pontosan megkülönböztette az ikes és az iktelen ragozást. De már a 17. században kezd a kétféle ragozás összekeveredni. Simonyi Zsigmond 1895-ben megjelent Tüzetes magyar nyelvtanában leszögezi a következő majdnem általános köznyelvivé fejlett változásokat az igeragozásban: 1. az ikes igeragozás jelen ideje első személyében az -m ragot az újabb népnyelv legnagyobbrészt kerüli és helyette az iktelen igék -k ragját használja (eszek, dolgoznék, veszekedjek). 2. A második személyben is až ikesek -1 ragjának helyét legtöbb esetben az iktelenek -sz ragja foglalja el (megelégedhetsz, laksz, bevetődsz, illesz); csak az sz, z, s végűek tartották meg az -1 ragot (alszol, fekszel, eszel, iszol), sőt ez az -1 rag átterjedt az iktelen igék hasonló végű második személyű alakjaira is (nézel, bízol, ásol, vadászol). A nyelvtanítás és részben az irodalom Révai óta az ő hatására ismét felélesztette a régi nyelvszokást, de a köznyelv, sőt az irodalom is mind sűrűbben használja a „szabálytalan“ alakokat.' E tekintetben tehát nem ragaszkodhatunk mereven a régihez. Van azonban egy-két más igeragozási forma, amelyekben az újabb nyelvhasználat egyre inkább és egyre nagyobb nyelvterületen eltér a régi szabályos alaktól. Egyik ezek közül a sokszor hibáztatott ún. -suk, sük nyelvhasználat. Abban áll ez, hogy a tárgyas ragozás kijelentő és felszólító módú alakjait összekeverik és a jelentő módú igealak helyett is a felszólító módút használják. (Ki tanítsa a számtant? Ezt nem tudhassuk. A lakást holnap kifessük. Mi inkább ezt válasszuk.) Ennek oka Kovalovszky Miklós fejtegetése szerint — elsősorban az, hogy nagyon sok ige tárgyas ragozásának kijelentő módbeli jelene több alakban azonos, (ad: adja, adjuk, adjátok, adják; mos: mossa, mossuk, mossátok, mossák; vár: várja, várjuk, várjátok, várják; néz: nézzük). Ezenkívül a felszólító módú alakok természetesen hangsúlyozottabbak (látja, lássa; látjuk, lássuk). A keveredés először a -t vé- gűeknél indult meg és aztán átterjedt az -ít végűekre és néhány másra is, (lássa, lássuk, tanítsa, építsük, bántsa, szeressük, elmulasz- szuk). Mondatpéldák: Majd meglássátok, mindjárt kinyissák az üzleteket. — Hiába fárasszuk magunkat és hiába töltsük itt az időnket. — Az ember nem tudhassa, miért nem tartsák be a szabályokat. — Ha jól beosszuk pénzünket, mindenre fussa. E keveredést támogatta jó néhány írónknak az a szokása, hogy ezt a ragozási formát használták írásaikban a népi beszéd jellemzésére. Pedig a különbség fenntartása a jelentő és felszólító módú alakok közt nagyon is szükséges. A következő példákat hozza fel ennek igazolására Kovalovszky: Ha meghallják, hadd hallják. — Nem elég, hogy megtanítjuk a helyes beszédet, hanem tantísuk is meg rá a gyermekeket. — Mikor vetjük el a borsót? és: Mikor vessük el a orsót? — Hova szállítjuk a gépeket? és: Hova szállítsuk a gépeket? Van olyan vélemény — írja tovább —, hogy a -suk, -sük ragozás terjedése feltartóztathatatlan. De szerinte az az elterjedt keveredés még nem tekinthető megrögzött nyelvszokásnak. Az irodalmi nyelvhasználat nem fogadta be és nem is kívánatos, hogy befogadja, mert ennek az új fejleménynek semmi előnye sincs. Csak látszólag lesz vele egyszerűbb az igeragozás. De mivel nem minden igénél lehetséges, azért a két alak különbsége nagyon sok ige ragozásában megmarad és így ezzel az újítással az egész igeragozás felemás lenne. Ezenkívül ennek a ragozási módnak elfogadása régebbi, de még mai íróink olvasása szempontjából is sok nehézséget okozna. E két igeragozási kérdéssel az összehasonlítás kedvéért foglalkoztam. Az egyik (az ceseké) már nyelvi tény, amelyen változtatni nem lehet; a másik (a -suk, -sük ragozás) olyan ferde jelenség, amelynek megrögződése egyáltalában nem kívánatos. Van ezeken kívül egy harmadik terjedező igeragozási hiba is, amely mostanában sokszor feltűnik a közbeszédben. A mélyhangú igék feltételes módbeli első személyéhez magashangú rag járul megkülönböztetésül a többes harmadik személy mélyhangú ragalakjától (adnék, adnák). Mostanában elég sokszor találkozunk a közbeszédben ezzel a használattal: Mit nem adnák érte, ha most itt volna! — Hova jutnák, ha minden csekélységre ilyen nagy gondot fordítanák ? — Ha ma mindent elfogyasztanák, mi maradna holnapra? — Ezt a különbséget is feltétlenül szükséges fenntartani és ez könnyebben is lehetséges, mert ez a keveredés szerencsére még nincs nagyon elterjedve. A közbeszédet, az iskolákban és a rádióban használt nyelvi kifejezéseket figyelve, az utóbbi időben jónéhány olyan kifejezésmódot jegyeztem fel, amelyeknek terjedése a legkevésbé sem kívánatos. Gyermekek és egyszerű emberek beszédmódjában a következő szólásmód kezd lábrakapni: gyerünk labdára játszani! — Egész délután kártyára, dominóra játszottunk. — Sőt: Péter hegedűre játszik. A helyes magyar kifejezések: labdázni, kártyáztunk, dominóztunk, hegedül. Ehhez hasonlók a következő szólásmódok is: Hol volt ilyen sokáig? Tojásokra állottam. (Kedvem lett volna megkérdezni: és nem törtek össze,) Más: hova megy? Málnára, gombára megyek. (Málnát szedni, gombát szedni). Ezek a kifejezések egészen Világosan látható szláviz- musok és éppen azoknak a beszédében fordulnak elő, akik alig valamit tudnak szlovákul. A rádió nyelvéből a sokszor megrótt és hibáztatott „zongorán kísér“ kifejezést még mindig nem sikerült elhagyatni. Az utóbbi időben is többször hallottuk ilyen formán: „ . . . előadja vagy énekli X Y, zongorán kísér
