Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés

Guidobaldi, vagy hogyan hívják, ugyancsak szakmát választott: szakmája a jótékonyság volt. Igaz, még újságírónak, pilótának, költőnek, filmproducensnek és lótenyésztőnek is mondta magát; de ezt csak úgy mondta; a jótékonyságot viszont csinálta. Azt kérdik: kinek? Ördögbe is: saját magának, Iellának és gyermekeinek.

A jótékonyság dolgában Guidobaldi a következőképpen járt el: minden reggel, nem törődve a gyermekek visításával és Iella jeleneteivel, a dolgozószobába ment, íróasztalához ült, cigarettára gyújtott, és miután átlapozta jegyzeteit, megkezdte telefonálásait, amelyek ugyanazon az elemi módon folytak le. Valaki válaszolt és ő ekkor harsogó, harcias hangon így kiabált: „Guidobaldi parancsnok beszél, az árvák és özvegyek egyesületének elnöke, védnökünk...“ és itt valami érdemdús személyiség nevét mondta. „Az egyesület jótékonysági teát rendez ... ismerjük jószívűségét, fennkölt lelkét, hazafiasságát... küldhetünk önnek néhány belépti jegyet?“ A vonal túlsó végén igent vagy nemet mondtak, hosszabb beszélgetésre ritkán került sor, s ha a másik átlátott a szitán és gorombáskodni kezdett Guidobaldi ravaszul politikai térre terelte a beszélgetést, megjegyezvén: „Az ön felfogása gyökeresen eltér a mienktől... értem, az ön szemében nem léteznek bizonyos ideálok“. Guidobaldi azután feljegyezte egy papírra azok nevét és címét, akik elfogadták a jegyeket, én meg későbben odamentem a lakásukra, átadtam a jegyeket és felvettem a pénzt.

Természetesen a tea nem létezett. De ugyan ki megy a rendőrségre feljelentést tenni ezer líra miatt? Guidobaldi havonta átlag egyszer rendezett teaestét vagy sorsjátékot és minden két hónapban megváltoztatta az egyesület nevét, melynek elnöke volt, mindig megtartva az intézmény fennkölt jellegét. Ily módon sikerül a felszínen maradnia, noha Iella egész nap ordítozott, hogy nincs mit felvennie és a gyerekek nőttek, mint a gaz.

Vagy hat hónapig jártam Guidobaldi teadélutánjainak és sorsjátékainak jegyeivel házról házra. Amikor nem talpaltam, olyankor a parancsnok rendelkezésére álltam. Agnesina cselédlánnyal együtt. Szerencsétlen teremtés volt, akárcsak én, hat éve szolgált és főzött, de annyit sem tanult meg, hogyan kell rántottét készíteni, vagy jól kisöpörni egy szobát. Mindenes volt, ahogy mondják; nincs szakmája, mondta volna a tejtestvérem. Agnesina mégis tetszett nekem, parasztosan pufok piros arcával, két kicsi szemével, mely olyan volt, mint a gombostű feje és tetszett kócos haja is. Talán azért, mert olyan volt, mint én, szakma nélküli és szegény, talán azért, mert megőrizte nyers falusi modorát, mely eleinte undorítóan visszataszító, később azonban valósággal megvigasztal, olyan őszinte és meleg, mint reggel a sütőkemence. Röviden, egyik doíogbol születik a másik; mindenekelőtt szerettük egymást, azután a parancsnokról és Ielláról beszélgetve rájöttünk, hogy mindkettőnket kihasználnak, ke- keveset fizetnek, össze-vissza küldözgetnek és a kosztunk a kutyáénál is rosz- szabb, most, hogy kitanultuk a trükköt, megpróbálhatnánk a saját szakállunkra. „Te intelligens vagy“, mondta Agnesina „miért ne nyomtathatnád és árúsít- hatnád magad a jegyeket? Csak az lesz a különbség, hogy a pénzt nem ő zsebeli be — holnap mind a tied lehet“. így hát egy reggel anélkül, hogy annyit is mondtunk volna „dögölj meg“, otthagytuk a parancsnok lakását, Agnesina egy batyu ágyneműt is magával akart vinni kárpótlásul a kizsákmányolásért, mondván, hogy így sem jelentik fel, mert a kezünkben vannak. Én megelégedtem azzal, hogy megtartottam az utolsó jegyek árát, összesen kétezer lírát. Kivettünk egy szobát, persze telefonnal, én meg siettem kinyomtatni a jeqye- ket. Ezúttal a vasúti pályaőrök özvegyeit és árváit szedtem elő. Erre az ötletre azért jöttem rá, mivel én is pályaőr árvája vagyok és gyermekéveimet azzal töltöttem el, hogy Tagliacozzoból az Abruzzo felé menő vonatokat őriztem. Megegyeztünk, hogy Agnesina otthon marad a telefon mellett és mint az egyesület titkárnője, felel az érdeklődőknek; én ezalatt sorra járom a házakat.

De hiába, szakma az szakma. Bizony Guidobaldinak szakmája volt: tekintélyesen tudott a telefonba beszélni, rá tudta magát tukmálni az emberekre és mindenekelőtt tudta, kihez forduljon. De én beszélni nem tudtam, még kevésbé