Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés
„Hogy beszélhet így?“ „Add nekem a húsz évedet, az egészségedet, a reményeidet és vidd a villát mindenestül... te gazfickó. Megcsinálod a cserét, mondd, megcsinálod?“ Mint egy őrült, úgy rázott, lihegett és dagadt nyaka lüktetett, mint a pelikáné, ha eleven halat nyel le. Ijedten mondtam: „Eresszen el. ..“ „Ö, menjetek, menjetek innen" — mondta, hirtelen lecsendesedve és ellökött magától. „Akarja, hogy még egy dalt játszunk!“ — kérdeztem csupán azért, hogy ne lásson udvariatlannak. „Nem, nem kell semmi dal“ — felelte dühösen. „Pietro vigye vissza ezt a hármat oda, ahol felszedtük őket... és nesze" — fordult Clementinához: „Ez a tietek, osszátok el egymás között.“ — s néhány összehajtogatott tízezerlírás bankjegyet nyomott a kezébe. Lihegve szálltunk az autóba, a sofőr megkérdezte: „Hova vigyelek?“ Minthogy már későn volt, azt feleltem: „A Viale Castrensére, a Porta Magiore felé.“ Nem beszéltünk az egész úton. Mindhárman a tízezres bankókra gondoltunk, amiket az öreg úr Clementinának adott; úgy véltem, hogy jó lesz mielőbb osztozkodni, de nem illenék a sofőr előtt. Megérkezvén a Porta Magiore-hoz, szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg, és kiszálltunk az autóból. Mindjárt a falnál ráparancsoltam Clementinára: „Most pedig osszuk el a pénzt... ide vele“. Ő azonban szemtelenül rávágta: „A pénzt én kaptam“. „Igen, de azt mondta, osszuk el.“ „Én semmit sem hallottam.“ „Ne komédiázz, ide a pénzzel!“ Megragadtam a csuklójánál, de ő hirtelen lehajolt és megharapta kezemet, nagy szájának összes fogait belemélyeztette. Felordítottam a kimondhatatlan fájdalomtól, elengedtem a karját és kezemet a számhoz kaptam. Ezalatt Clementina gyorsan elrohant és egy pillanat alatt eltűnt a sötétben. Dühösen visszatértem a barakba s nagyon fáradt és rossz kedvű voltam. Kezem nagyon fájt, Clementina csontig beléharapott. Ahogy becsuktam az ajtót gyertyát gyújtottam, azonmód felöltözve ágyba dobtam magam, anélkül, hogy letettem volna a harmonikát. Megláttam Giovannát, aki a gyertya lángja mögül nézett rám, kimeresztve kék szemét, nyúiszáját elhúzta. Azután megkérdezte: „Mennyi lehetett“. Én mondom, hogy legalább harmincezer líra volt. Majd elnevettem magam: Lehetséges, hogy harmincezer volt. Valójában az öreg tönkretett, mert pénzétől Clementina elvesztette fejét és ezentúl biztos nem mutatja magát. Kénytelen leszek Giovannát énekeltetni, akinek a hangja édes és fakó, semmitmondó. Clementina azonban a hamis és kesernyés hangjával annyi mindent tudott mondani. Az öregúr azért adta neki az egész pénzt, mert az ő hangja hallatára szeretett volna újból fiatal és egészséges lenni, még ha éhen halna is vándorlás közben, vagy lakás nélkül tekeregne.
