Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés
majdnem a füléig ért. Semmit nem tudtam róla, azt sem hogy hol és kivel lakik, soha nem akart erről beszélni. Egy játszadozó gyermekcsoport között fedeztem fel őt, ahol énekelt és az éneke megtetszett nekem. Azóta hármasban jártunk a Piazza Navona vagy a Campo de Fiori tájára. Azóta én a járda szélén állva, féllábbal az úttesten, nyagattam kifeszített mellkassal a harmonikát. Ezalatt Giovanna a járókelőknek lottó-tippeket osztogatott. Clementina pedig énekelt. Biztosan azt gondolják, hogy Clementinának kedves és kellemes hangocskája volt. Szó sincs róla! Amint kinyitotta formátlan nagy száját, melyben elvesztek kicsi és ritka fogai, hangja olyan éles volt és olyan hamis, hogy hamisabbat elképzelni nem lehet. Olyan hangja volt, hogy borzongott tőle az ember; ugyanakor magabiztos, pimasz és hetyke. Ebben rejlett sikere, jobban mondva a mi sikerünk, mivel éz a hamis hang megmondta mindazt, amit én szerettem volna mondani és a harmonikámnál jobban fejezte ki a barakkok világát, nyomorát, a feketepiacot, a vígságot, a szomorúságot, az összeölelkező alvást, hogy az ember átmelegedhessen, a serpenyőkeresést és az előbukkanó patkányokat. A hang nyersen és visítva szállt felfelé a napos levegőben egész a legfelsőbb emeletig — az emberek kinéztek az ablakon, kis ideig hallgatták és azután pénzt dobtak le nekünk. Egy ilyen napon elhatároztam, hogy más vidékre megyek, mégpedig a Via Flaminia mentén egész Parioliig. Egy vasárnap kora délután Stadio előtt menve a megszokott sportoló tömeget láttam és gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat. Egy kissé odább állva játszani kezdtem, mialatt Clementina torkasza- kadtából visítozva énekelt, Giovanna meg körbejárt, hogy erőszakkal a sportolók kezébe nyomja a céduláit. Kárbaveszett fáradság volt: a sportolók egymás között vitatkoztak, ügyet sem vetettek ránk. Tudvalevő, hogy a sport ellensége a művészetnek. De egyszerre csak megállt előttünk egy autó, nyomában a második. A volánnál hatvan év körüli férfi ült, arca mintha két részből állna: felső része friss és egészséges színű, haja fekete, homloka síma, szeme élénk, alsó része sárga, mint a halotté, szája lilaszínű és görbe volt, álla elveszett lelógó dagadt tokájában, amely hasonlított a pelikán csőre alatt lógó táskához. Ez az ember úgy nézett ránk, mintha hallgatna minket és mikor befejeztem a dalt, intett a kezével. Hozzámentem és ő azt mondta, hogy szeretne néhány dalt hallgatni a villájában, mely nincs nagyon messze és hogy szálljunk be az autóba, majd gondoskodik róla, hogy visszahozzanak a városba. Gondoltam magamban, a gazdagok szeszélyei különbözők, talán lehet majd valamit keresni. Beszálltunk mindhárman, az autó elindult, némi távolságban követte a másik. A Ponté Milvión keresztül Cassia felé mentünk, majd Camilluciát elhagyva Monte Marióba. Mi hárman hátul ültünk; elől ült az öregúr, aki meghívott minket egy fiatalabb kövér és kopasz barátjával, aki nagyon alázatosan viselkedett vele szemben. Az öreg csúnyán bánt vele, lehülyézte, a másik meg csak mosolygott, mintha meg akarná köszönni a bókot. Azután az öreg megkérdezte tőlem, anélkül, hogy hátrafordult volna: „És te hol laksz?“ „Egy barakkban a felicei vízműveknél“ feleltem. „Barakkban?“, kérdezte érces, kellemetlen hangon. „És ez a leány a testvéred?“ „Nem, nem a testvérem, senkim: csak énekel.“ „És a másik, az is senki?“ „Az a mennyasszonyom.“ „Menyasszonyod, eh ... és te miért nem dolgozol?“ „Dolgoztam, festő voltam ... most munkanélküli vagyok.“ Közben egy domb alján elterülő szép kert kapujához értünk. A kapu azonnal kinyílt, akárcsak varázsszóra, az öreg úr ciprusokkal szegélyezett úton vezette az autót a domb tetejére, ahol egy nagy villa állott. Mialatt felfelé mentünk, teraszos szökőkutakat, padokat, lugasokat, márványszobrokat láttam; az autó végül megállt egy kavicsos úton a villa bejárata előtt, és egy fehérkabátos
