Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
A kecsői vendéglőben fiatalok, idősebbek, söröznek. Hallgatom a váltakozó beszédet. Mindenki hallja, mert szinte egymáshoz érünk. Egy pult, két asztal, egy kályha meg a sörösládák. Ami hely maradt, három kurta lépés. A boltot és vendéglőt vezető Vasas házaspár éppen hogy elfér a pultok mögött meg a piciny konyhában. Egy szikár ember beszél. Olajos ruhája gépek szeretetéről tanúskodik. Rövid történet. A pelsőci vasútállomáson már két napja nézegetett egy megrakott teherkocsit. Szidta magában azt a bolondot, aki annyi fekbért fizet az álldogáló répaszeletért. Két napig nézegette a fölírást: Tečovo — JRD. Hová mehet, hol van ilyen nevű falu? Végül megkérdezte az illetékes embereket és akkor derült ki, hogy nem Tečovo, hanem Kečovo: tehát Kecső. — Vagyis mi voltunk a fekbért fizető bolondok! — nevet az olajos ruhájú. — Gyerünk csak a traktorokkal, mondom és most hoztuk haza a répa-szelet felét, a fele meg a rossz úton rekedt. Csak reggel tudjuk majd behuzatni... Nem szöktek meg hát a férfiak. A keményebb munka az övék. Máris arról folyik a szó, hogy le kellene bontani a régi faluházat és meg kellene kezdeni a fundamentum lerakását az új kultúrházhoz. Jut oda is ember, csak valamilyen tervet kell kérni Tornaijáról. Egy barna fiú beszél, még alig legény. — Ott van Borzova. Nemcsak felépítették, de már ki is bővítették a kultúr - házat és ma már szövetkezeti klubjuk is van. Mi meg itt szorongunk a szomszédban egy semmi szobában. Ismét Borzova. A kisebb falu lepipálta a nagyobbat. Nézem a félig legényeket. Komoly férfiak már ezek. Kezük mozdulásában a biztonság, ahogy odanyújtják egymásnak. Véleményük közeli dolgokról, itthoni problémákról alakul. Nem a tegnapot beszélik. A holnapot idézik. Most érkeztek Domicáról az autóbusz- megállótól, és a pohár sör után színdarab próbára indulnak az iskolába. Ahogy kezet fognak, tenyerükben még ott a szerszámfogás mozdulata: a vonókésé, lapáté, kormánykeréké. Nem az élet peremén: a közepén állnak. Ez már az élet biztonsága. Az emberréválás öröme. Nem sarokba húzódott gyerekek ezek. Munkából jövő legények, pedig alig akad köztük olyan, aki szidná az életlen borotvapengét. Gyerekek még. De már büszkék rájuk -a- szülők. Tehermentesítők s egyben gondot okozók is. Ez a gond azonban megosztódik köztük és az apák, anyák között. Az elevátor gondja is osztódik. Mindennap látják és arról beszélgetnek, miképpen lehetne behuzatni a dombról, mert mégiscsak szégyen, hogy az a drága gép ott hever a hó alatt. Ma még csak beszélnek, de úgy hiszem, holnap cselekszenek is. Lerakják a kultúrház alapjait is, mert igen nőnek, növekednek és az igényeik is. Nem férnek el a régi módban, szűknek, feszesnek érzik, az avult formákat, de nem futnak ki belőle, hanem szabaddá tágítják vagy újraépítik. Jó útat kívánunk egymásnak. A legénység nekem gyalogosat, én nekik jó kecsői bekötő útat. Molnár Barna elvtárs még eligazít, hogy a munkába menőkkel induljak Hosszúszóra és Békakőn keresztül, szántáson, kaszálókon: de általuk jól ismert gyalogúton. Föntről még egyszer visszanézek és úgy érzem, mintha elvágták volna a falu ütőerét. Hazánk országútjaira gondolok, ahogy kerülgetem a buckákat. Nagykapostól Chebig, Osztravától Dévényig hosszú utak szelik át a hegyeket, völgyeket. Kecsőnek is juthatna belőle, nem sok, csak három kilométer.
