Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - FIGYELŐ - Küfer István: írások mérlegen stilisztikai szempontból
írások mérlegen stilisztikai szempontból „A semmiből a nagy írók sem teremtenek.“ Rubinyi Mózes I. OZSVALD ÁRPÁD HASONLATAI TURCZEL LAJOS tanulmánykötete, az írások mérlegen a kritikus bírálattal segíteni akaró szándékával fordul a csehszlovákiai magyar irodalom felé. A szerző számot ad benne mind klasszikus magyar és szlovák, mind világirodalmi érdeklődéséről, hozzáértéséről és széles látóköréről, azonban lehetetlen észre nem venni, hogy könyvének fő célja: a csehszlovákiai magyar irodalmi kritika Fábry Zoltán-i vonalának folytatása és bizonyos szempontból megteremtése is. Turczel szerint ez az irodalom „tipikusan középszerű“ — jelentősége azonban elvitathatatlan. Ügy érezzük, itt az ideje, hogy stilisztikai vizsgálatokkal is hozzájáruljunk a — sokszor talán túlzottan középszerűnek tartott — csehszlovákiai magyar irodalom értékeinek és gyengéinek megismeréséhez. 1. A stíluskritika, mely a stíluselmélet és a stílustörténet mellett a stilisztika egyik tárgyköre, háromféle szempontból vizsgálhatja az irodalmi alkotásokat: egy-egy alkotóra jellemző nyelvi sajátosságokat, egy író egyéni nyelvét vagy egyes irodalmi irányzatok, műfajok stílusát elemezve. A módszer általában kétféle: vagy az író stílusának vizsgálatával mutatjuk be gondolkodását, egyéniségét, vagy fordítva — az egyéniség ismeretéből kiindulva tárjuk fel a rá jellemző formát, a stílus sajátosságait. A stíluskritika főcélja annak bemutatása, hogyan valósul meg a tartalom és a forma egysége az irodalmi műben. A stilisztika — a nyelvi stílus vizsgálata — itt kerül kapcsolatba az irodalommal, itt látható igazán „ ... hogy a modern értelemben felfogott és megvalósított stilisztika a régebbi — szinte tisztára teoretikus jellegű — stilisztikával szemben az az ága a nyelvészetnek, amely a maga elméleti megállapításait talán minden más nyelvészeti tudománynál inkább összekapcsolja a gyakorlattal.“ (Fábián— Szathmári —Terstyéni: A magyar stilisztika vázlata 15 — 16. p.) Jelen vizsgálódásaink során egy-egy stilisztikai kategóriából kiindulva kísérelünk meg képet adni néhány hazai költőről. Ozs- vald Árpád költészetét a hasonlatok, Rácz Olivérét, a szóképek, elsősorban a megszemélyesítések, Bábi Tiborét a szóhangulat, Cselényi Lászlóét és Tőzsér Árpádét az alkalmi újszerűségek bemutatásával igyekszünk jellemezni és a következtetésképp vázlatot adni egyéni világukról, költészetük lényeges mozgató erőiről. A költők kiválasztása korántsem jelent rangsorolást, csupán ennyit: ugyanígy lehetne kezdeni a stíluskritikát Gyurcsó István, Duba Gyula, L. Kiss Ibolya, Monoszlóy M. Dezső, Ordódy Katalin — és szerencsére még sokáig sorolhatnánk — munkáinak fent vázolt elemzésével. 2. A hasonlat érzelemkifejező szerepe igen fontos a stilisztikában, mely éppen azt kutatja, ami a szó jelentésén felül érződik: a stilisztikumot, azt a hangulati többletet, amelyet a költő nem mond el, csak éreztet. Én sírós arccal álltam ottan, szomorúan, mint szürke felhők — lyukas cipőben, csengő nélkül. Luca napi emlék (Tavasz lesz újra, kedves 8. p.) Megpróbáljuk magyarázni? Mindannyiunknak volt már kellemetlen, elkeseredett hangulatú esős napja, amikor a gondolatok mindenfelé elkalandoznak, csak éppen a vidámság felé nem. Testet átjáró nedvesség, az avar halotti szaga ... mindez egy egyszerűnek látszó két szavas kifejezésben: mint szürke felhők. A hasonlatban mindig két fogalom szerepel egymás mellett, amelyek különböznek egymástól, de érintkeznek is, hogy egyik a másikat szemléletesebbé, hangulatot árasztóbbá tegye: Szeretek a szemedbe nézni hosszan, a színe olyan, mint a kék hegyek, amik falunk körül, túl a réten nagy szürke ködsüveggel intenek. A szemed (Tavasz... 62. p.) A két érintkező fogalom: a kedves szeme, illetve szemének színe és a kék hegyek. A valóságban alaposan különböznek egymástól, viszont hasonlóságukban érintkeznek, s ezáltal a költő kiemelte kedvese szemének kékségét. A stilisztikum, a hangulati többlet ismét világos: az ember vágyódik a messzi kék hegyek után, csábítja a távolság, s a képzelet segít, hogy ott messze valami csodálatosan szép vár ránk. Persze, ezt már nem olvassuk a versben, mert nem lenne lírai hasonlat, amelynek fontos tulajdonsága, hogy nem teljes, a költő szabad hangulati hatást kelt csupán az olvasó képzeletében azáltal, hogy nem fejti ki a hasonlatot, nem teszi azt epikaivá, vagy éppen prózaivá. Käfer István:
