Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - LÁTÓHATÁR - M. Sadoveanu: Sárkány
ivadéka vagy? Hát megmutatom én neked is, meg az ifjasszonynak is, megfizetek mind a kettőtöknek, ahogy illik... Hé! — fordult a cselédek felé. — Fogjátok annak a vén csalónak a szekerét, szedjétek szét a kerekeit, hogy csak a küllők maradjanak, aztán kötözzétek fel reá mind a kettőjüket... mert így hurcolom őket egyvágtában Iasi városáig, egyenesen a szent metropolita udvarára. A cigányrabok meg is ragadták a szekeret, és kezdték széjjelszedni a kerekeket. Néhány szolga korbáccsal esett apámnak. A többiek Alexandrel urfiról kezdték lerángatni a ruhát, Irinuta ifjasszonynak pedig maga a bojár jutott: fújva-lihegve közeledett feléje veszett haragjában, bal kezében ólmosvégü korbáccsal. Kucsmája leesett a fejéről, haja-szakálla egybecsavarodva lobogott a szélben. De ekkor az apró rózsaszínű napernyő mögött Irinuta ifjasszony hirtelen talpra szökött, karcsún és marásra készen, mint a vipera. Felágaskodott, és szemében vad gyűlölettel visította: — Hozzám ne merj nyúlni, te átkozott! Elhajította napernyőjét, és hirtelen mind a tíz ujján hegyes karmai nőttek, amelyek fenyegetően meredtek a bojárra. És mintha a két kis szarvat is láttam volna a haja közt, amelyekkel egyszer már majd felöklelte férjeurát. Ebben a pillanatban apám hangosan felnyögött Pirlea, a cigányrab kése alatt: — Megver még az Isten, Nastasa Bolomir! Amikor az öreg ezeket kiáltotta, egy pillanatra mélységes csend lett. Hirtelen villám cikázott, és a hegyek felől megdördült az ég. A felhők leereszkedtek, sötét kárpittal vonták be körös-körül az eget, napnyugat felől pedig vad szélroham támadt, csapkodta-döngette a fogadó ajtóit. Ekkor a Moldva fölött a Bolindari-dombon túl, a sötét kárpit hirtelen meg- remegett, majd gomolyogva megindult a föld felé; és egy iszonyú bömbölő hang visszhangzott végig a völgyön, amilyet ember még sohasem hallott. Mindenki rémülettől kikerekedett szemmel fordult arrafelé, amerről a bömbölő hang hallatszott; és akkor megláttuk a sárkányt, amint nagy sebességgel közeledett, akár a forgószél. Láttam én is, és a félelemtől reszketni kezdtem. Jött, egyenesen felénk. Vékony fekete farka mint egy ostor csapkodott jobbra-balra, teste az égig magasodott, szája mint egy óriási tölcsér tátongott fent, szüntelenül; amerre elhaladt, szélvészes lehelete fákat tépett ki gyökerestül, szénakazlakat, háztetőket sodort el és röpített a magasba. Bömbölő szája pedig iszonyú jégzuhatagot és esőt okádott, mintha a Moldva egész vizét kiitta volna, hogy aztán reánk zúdítsa. Szörnyűséges ereje láttán a cigányok a földre borultak, és elrejtették arcukat. Ankuca úgy elillant, akár a kámfor, és elbújt valahol a fogadóban, egy csendes sarokban. Én meg tüstént apámhoz szaladtam, hogy megszabadítsam a kötelékeitől — és aztán alig volt annyi időnk, hogy meglapuljunk a sz.ekér alatt, amelyről a cigányok már leszedték a kerekeket, mert a négylovas hintó abban a helyben megfordult, mintha szélvész ragadta volna el, és nekiiramodott a romani útnak: benne röpült Vuza udvarbíró legényfia is. A bojárt pedig a sárkány felkapta, egyszer-kétszer jól megforgatta, hogy haja-szakálla összevissza tekeredett, lobogott körülötte a szélben, és éppen a völgy másik felébe vetette — ott lelték meg, már félig holtan, egy szakadék mélyén. Bizony, így volt, de ezután a szakadó eső meg a jégverés egyszerre elállott, csak a szörnyeteg bömbölése hallatszott még a völgyben. Láttuk, amint hatalmas füstoszlop alakjában elvonult észak felé, s azután lassan-lassan meg csendesedett a mindenség. Hát így történt halála Nastasa bojárnak. Az emberek a faluban azt rebesgették, hogy a sárkány apám hívására jött volna elő a barlangjából. Apám pedig, amilyen bölcs ember volt, hagyta, hogy beszéljenek — csak ő tudta egyes- egyedül, hogy kinek a parancsára jött elő a viharbeli szörnyeteg. Annyi bizonyos, hogy a kicsi szőke hajú boszorkányról többé sohasem hallottunk, nem is látta attól a naptól senki emberfia. Kacsir Mária fordítása
