Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - LÁTÓHATÁR - M. Sadoveanu: Sárkány

nézett reánk összeráncolt homlokkal és akkora szemekkel, mintha abban a pillanatban pottyant volna közénk.

— Amikor először láttam a sárkányt... — mondotta ismét csendesen Leonte apó. — Olyan húszéves legény lehettem akkor, és már tanulgattam a mesterségemet apámtól, aki ugyancsak jövendőmondó volt és messze földön híres vajákos. Szent Illés napjától kint maradtam vele az esztenánál, a Bolindari- dombon, és nappal a földi virágokkal meg füvekkel ismerkedtem, éjszaka pedig az ég csillagaival. Akkor láttam először a sárkányt.

A draganesti-i részesgazda erre csak sóhajtott egyet, és szinte ellenségesen nézett Leonte apóra.

— Efféle fenevaddal még nem akadt dolgom... — vallotta be, de inkább csendesen és bátortalanul. — Hát csak mesélje el kend gyorsan, Leonte apó, mert időnk van elég.

— Sokat éppen nem mesélhetek — szerénykedett az öreg —, csak amennyit a két szememmel láttam. El is mondom a kegyelmed engedelmével; azután pedig tüstént hallani óhajtanám Számadó uram meséjét.. .

Leonte apó könyökkel megigazította derekán a tüszőt, megtapogatta tarisznyáját, és körülnézett, hogy lássa, ott van-e a boroskancsó a keze ügyében. Odavalósi paraszt volt, valahová a Moldva mellékére, borotvált képű és fehér bajuszú; arca kerek volt és piros az egészségtől, s egy kis hasat is eresztett. Amikor beszélt vagy nevetett, kimutatta csillogó fogait, amelyek olyanok voltak, mint az acél.

— Amíg ez a malom jól őröl — mondogatta olykor jókedvében —, addig a Vasorrú bábától sem félek ...

Mesélni kezdett pergő nyelvvel, amint szokása volt.

— Akkor hát hol is kezdjem, hogy siókéig ne várakoztassam kegyelmedet, kedves Számadó uram? Élt nálunk Tupilati-on abban az időben egy gőgös és gazdag bojár, úgy hívták, hogy Nastasa Bolomír. Nagy, magas ember volt, a szemöldökét örökké ráncolta, a szakálla meg az övéig ért, mert olyan hosszú volt, mint a páva farka. A mi bojárunk már kétszer házasodott, annak rendje és módja szerint. Először egy birladi bojárkisasszonyt vett el feleségül, de az ifjasszony nem tűrhette sokáig a bojár sok gorombaságát és durváskodását, és sírva, betegen tért vissza a szüleihez. Másodszorra egy Negrupunte nevű görög özvegyével házasodott össze: szép asszony volt ez is és gazdag. De két esztendő sem telt belé, hogy a pópa fejükre tette a menyegzői koszorút, s az ifjú menyecske úgy elhervadt, úgy megfonnyadt, mint az őszi virág, ha dér csípi meg; elment aztán külországba, doktorokhoz, és ott is halt meg. A mi bojárunk pedig magára maradt egy időre, és az a híre támadt, hogy az asszonyok mind meghalnak mellőle. Egy-egy ostoba asszony a faluból, főleg a szebbje, még utána is köpdösött, amikor látta, mintha a tisztátalan került volna útjába. Apám meg nevetve mondogatta, hogy a bojárunk bizony már özvegyen megy a sírba — de bánja is ő, van elég fiatal cigányleány az udvarában ... Eltelt valamennyi idő, egyszer meg mit hallunk? Hogy a bojárunk újra házasodik. Igaz lenne? És ugyanbizony ki lehet az, aki a horgára akadt? Alighanem egy tűzről pattant tatár menyecske, vagy egy orosz fehérnép, aki bagariacsizmát hord, a kezében meg szíjostort: a mi bojárunkhoz csakis ilyen feleség illenék... S hát egy szép nap látjuk, hogy a bojár felkerekedik, és bemegy Iasi-ba, egyenesen a szent metropolitára, ahol fejére is teszik a vőlegényi koszorút; és hozza haza az új asszonyt, négylovas hintóval. Jönnek, megállnak a kastély lépcsője előtt, és a hintóból kiszáll egy tizenhétéves-forma gyönge virágszál; homlokával a bojár szakálláig ha felért, akkorácska lehetett. Szőke volt, mint a napsugár, és édesen kacagott. A vénasszonyok, akik a kapunál meg az udvari szobáknál leskődtek, mindjárt siratni kezdték: hogy milyen csöpp a lelkem, milyen gyönyörű — és a nagyszakállú nemsokára ezt is sírba küldi. Nastasa Bolomir pedig megfogta szépen, gyöngéden a bal kezét, de csak éppen két ujját, és úgy vitte felfelé a szőnyeggel borított márványlépcsőkön, mint drága kincset.

De a lépcső tetejéig sem értek, amikor az ifjasszony hirtelen nagyot kacagott, megrázta a fejét, és úgy fordult szembe férjeurával, mintha fel akarta volna öklelni láthatatlan szarvacskáival; kitépte ujját a bojár kezéből, és előreszaladt.