Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - LÁTÓHATÁR - A. Tvardovszkij: Így volt
Meglátszott, hogy Kelet szülötte: forgatta keményen, míg élt a jogtalanság s az igazság kétélű fegyverét. De ki lehet most köztünk bátor szólni: — „ez bűnös, ez igaz!“ Hát nem az emberi vakságtól lesz minden isten sugaras? Nem mi daloltunk róla, versenyt, kitüntetésként — s a világba üvöltjük most, hogy minden verset ö rágott előre a szánkba! Nem ugrált mindenki bomolva, üvöltve míg be nem rekedt, mielőtt ó megszólalt volna: — Hurrá! Megint igaza lesz — ? Mit tegyünk — ha ez lett a vége! S hogy ő ilyen volt — ki hibás? — Lenin nem vágyott istenségre, s tiltotta a bálványozást. így volt! — De mégis: e Hazában kemény léptű hétköznapok meneteltek nevével s bátran nőttek fel elszánt városok. Nevét a hősök szurony-élen s a forró ágyúcsöveken a Volgától a Reichstag égő faláig vitték győztesen. Pajtás! — kivel gyerekként játszva értük Október hajnalát, — Te, elszánt ifjúságom társa! — s mentünk a harc útján tovább: Nem mi — e korunkba sugárzó, győzelmes hon gyermekei — lengettük e nevet, mint zászlót ötéves tervek egein? S a szívszorító küzdelemben nemcsak mi voltunk hívei: tudtuk, hogy a leglelkesebben a nép legjava követi. Mi tagadás —, szerte az ország drága atyjának hívta ót. Nem veszek el belőle semmit, s nem teszek hozzá szemernyit, így volt! — tanú rá ez a föld! És Atyja volt! Szemöldökének moccanása törvényt szabott. Amire rábólintott: — „Ügy van!“ mindegy miként volt — arra nyomban hű esküt kellett tenni ott. Arról nincs óda, hogy szeszélyes haragját sokszor népei sorsát felkavarva volt képes rossz órákban kitölteni. S hogy egy-egy ilyen viharából egyes sorsoknak mi jutott — Te a kegyetlen valóságból mindenkinél jobban tudod! De a sorsunk-próbáló bajban mégis csak ez a hajthatatlan kemény atyai akarat védett — s a pusztító hadat ezzel fogadtuk kinn a harcban. Moszkva alatt, s fenn az Urálban a harc s a munka őrhelyén bíztunk benne — akárcsak abban, hogy szívünk ott ver a helyén. Mentünk vele, hogy a Világot mentsük, legyőzzük a Halált. — Nem veszek el belőle semmit, és nem teszek hozzá szemernyit: Mindenre emlékszel — Hazánk! Ő volt, kinek előrelátó gondja parancsként szabta ránk hogy gyáraink határt-vigyázó őrsét Keletre küldjük át; S ne idegen acélból verjünk Távolba ívelő hidat. S a mi célunkra ismertünk hallva a dörgő ágyúkat. S most már hiába bizonyítná bárki — nem hinné a világ, hogy nem Sztálin neve emelte híddá
