Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - ORSZÁGJÁRÁS - Barsi Imre: A tegnap, a ma és a holnap romantikája

bornoknak, a NATO erők főparancsnokának dolgozószobájában található, és ugyanúgy, mint az első készülék, szintén a Fehér Ház urához vezet. S ha egy, a világuralom vágyától megszállott amerikai politikus egy szép napon önuralmát vagy józan eszét elveszítve ebbe a telefonba bemondaná a végzetes szót: „Támadás!“, akkor a világtörténelem legszörnyűbb háborúja, az atomháború kezdődne el. A diszpécser kis ideig fejcsóválva hallgatott, majd felháborodottan s egyben elszántan megszólalt: „Az én piros telefonom az élet parancsait továbbítja, s az élet egyszer úgyis lehetetlenné tesz minden háborút, és akkor szükségtelenné válnak majd az olyanfajta piros telefonok“.

Igen, Peter Erfanyuk — az Élet él és élni akar! És „nem azért adott annyi szépet, hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek“ — írta jó negyven esztendővel ezelőtt egy magyar poéta.

Csakhogy az életnek gonosz, halálos ellenségei támadtak óceánon innen és óceánon túl. A Bundeswehr rakétafegyvereket kapott, azt hiszem, Peter Erfanyuk és ti valamennyien ott a gáton, tudjátok, mi is lényegében a Bundeswehr. A rakétafegyverek atomtöltényei ma még amerikai zárlat alatt vannak, ám a közeljövőben Speidel volt náci és jelenleg NATO-generális igényt tart a harmadik piros telefonra. Ady Éndre azonban megírta a receptet is: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!“ Bizony, bizony, Peter Erfanyuk és ti valamennyien a gáton, és ti valamennyien a világon: vigyázzatok a strázsán!

Hirtelen zavar fog el. Nem tudom, fennhangon mondtam el az előbbieket vagy pedig csupán gondolatban. Lopva Vopinka építészre pillantok, vajon nem tartja-e furának viselkedésemet, s közben a piros telefonos dicspécserről mondott szavai, mint langyos tavaszi eső cseppjei hullanak tudatom mélyébe, s a jóérzés melegsége önti el bensőmet. Majd eszembe jut, hogy beszélgetésünk elején kísérőm éppen a kádernehézségeket emlegette.

— Ahogyan én látom, ezen az építkezésen elég rendes káderek vannak — fogalmazom meg óvatosan a csaléteknek szánt mondatot. Vopinka arcán mosoly suhan át, és hangjában nem kevés büszkeség rejlik, amikor megszólal.

— Kádernehézség! Az már olyan régen

volt, hogy talán igaz sem volt. A szerencselovagok, kalandorok és lógosok lassanként eltűntek vagy pedig alkalmazkodtak. Mert nagy számban dolgoznak az előbbi gátépítések hősei. Árvából, Slapy- ról és Lipnóról jöttek ide, magukkal hozva az új, szocialista ember erkölcsét; s ahogy nőtt az építkezés, úgy változtak, nőttek az emberek is. E pillanatban tizennyolc kollektíva verseng a szocialista munka brigádja címének elnyeréséért, három kollektíva pedig már viselője e büszke címnek.

Statisztikákat jegyzek fel, neveket és számokat írok be jegyzetfüzetembe.

És hogy az orlíki gátépítők valóban felnőttek a vitézi idők lovagjaihoz, a Ro- landokhoz, Oroszlánszívű Richárdokhoz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az idei nagy árvíz. Egy júniusi napon az áradó folyó a partok mentén elterülő munkahelyek berendezését, gépfelszerelését fenyegette, és ekkor mutatkozott meg, ki is a legény a gáton. Nagyon sokan voltak. Betonozok és sofőrök, villanyszerelők és kőművesek, mérnökök és hivatalnokok, éjjel, nappal, szakadatlanul és fáradhatatlanul dolgoztak — mentették a menthetőt.

Szótlanul gyúrjuk a sarat. Ajkamon ismét a ki nem mondott kérés: most pedig magáról beszéljen, Vopinka elvtárs. Ám a kérdés mégsem hangzik el; talán lesz még kedvezőbb alkalom is. Már a lakónegyedben járunk, egész kis várost látok magam körül. Van itten egészség- ügyi központ, kultúrotthon, üzemi konyha és étterem, mozi és üzemi klub, bölcsőde és óvoda, árúház és műkedvelő színpad. Végigjártam a művelődési otthont, a tisztaságtól ragyogó éttermet, (pedig milyen nagy a sár odakint!), benézek az áruházba. Lenn a földszinten élelmiszerek, zöldség és gyümölcs, fent az emeleten pedig gyerekjátékok, televízorok, hűtőszekrények, és mosógépek, motorkerékpárok, öltönyök és télikabátok —, minden kapható itt, amit szem-száj megkíván.

Hetenként kétszer van mozielőadás, hetenként táncmulatság, s havonta egyszer színi előadás vagy esztrádműsor. A szereplők és muzsikusok legtöbbször a gát építői közül kerülnek ki.

Megállók az üzemi klub hirdetménye előtt, és nézem az eseménynaptárt: „Fényképek és dokumentumok kiállítása a Német Szövetségi Köztársaságból és a Német Demokratikus Köztársaságból“ —,