Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában
kapualjból és az ócska falépcsőn felment az emeletre. Az ajtón bekopogott. Félmeztelen férfi nyitott ajtót, kezében gyűrött törülközőt tartott. — Jakab Mártát keresem ... — Az utolsó ajtón tessék kopogni, — mondta a férfi és visszahúzódott a küszöbről. — Köszönöm,. — mondta Edina. Szíve torkában dobogott. A házak fölött vörösen égett a Hold. Márta konyhájában sötét volt, de a szobából varrógépkattogás hallatszott. Edina a csengőgombhoz érintette reszkető ujját. Pár pillanat múlva felgyűlt a villany a konyhában, s Edina a ritka mintás függönyön keresztül látta, hogy Márta az ajtó felé jön s közben a szoknyájáról levesz egy cérnaszálat. Az ajtó kinyílt és Márta, kezét a kilincsen tartva kinézett. Kezét a melléhez kapta. — Jézusom ... Edina... Edina behúnyta szemét és az ajtófélfá- hoz dőlt. A ballonkabát lecsúszott a kezéből a küszöbre. Márta hátradőlt a díványon és magához húzta az egyik hímzett párnát. Az asztalon két fehér csésze állt, ä szobában kávéillat lebegett. — Miért nem jöttetek haza a többiekkel? — kérdezte újra Márta s mély meleg tekintettel nézte Edinát. Edina az asztalka mellett ült, kezét a fotel karfáján tartotta. — Én rögtön, az első csoporttal haza akartam jönni, — mondta lassan. — De apa hallani sem akart róla. Azt hiszem, nagyon félt. — Nem volt oka félelemre ... — Tudod, hogy mindig befolyásolható volt. Lübeckben hosszú ideig Benedek gondolkozott helyette. Amíg Benedek velünk volt, nem lehetett apával értelmesen beszélni. — Ki az a Benedek? — Hadnagy volt. Jellemtelen ember. Megszédítette apát a frázisaival.. . Aztán később kiment Lübeckből Amerikába. — Edina kinézett a nyitott ablakon, a félrehúzott függönyt meglebegtette a könnyű szellő. — Mikor végre belátta apa, hogy haza kellene jönnünk, már késő volt. Akkor már nagybeteg volt. Képzeletében élesen megjelent apja alakja. Nem úgy, ahogy a halálos ágyon látta, hanem kopott egyenruhában, gör- nyedten, fáradtan, ahogy az utolsó itthoni estén elment hazulról... Klári a fotelben ült. Edina az elsötétített ablaknál állt. Apja kopott egyenruhájában, nyitott köpenyben az ajtó felé indult. — Be kell mennem a kórházba, — mondta Klárinak. — Parancsot kaptunk,, hogy éjfélre be kell fejeznünk a vagoní- rozást. A vonatot éjfélkor leviszik a Szőlőhegy alá. Ne menj el, Klárika. — Nem megyek el, János bácsi, — mondta Klári. — Éjfél után hazajövök... Ne aggódjatok Zoltán miatt. Lehet, hogy az eltávozási engedélyt az utolsó pillanatban- visszavonták ... Az ajtó becsapódott. Sokáig szótlanul: ültek az állólámpa sárga fényében. — Biztosan nem jöhet el Pestről, — mondta Klári. — Mindenütt zűrzavarvan ... Lehet, hogy a reggeli vonattaP jön. — Hallod? Teherautók járnak a városban. Nyakunkra hozzák a bombázókat.. - Az uramról nem írt Zoltán? — Feriről? Nem. Semmit. Edina mozdulatlanul ült, Klári néha rá nézett csomagolás közben. Zoltán lépett be az ajtón, ázott katona-köpenyben, u- tászcsizmában. — Jóestét. Edina felnézett. — Zoltán! — sikoltotta. Hangja sírásba csuklott. Felugrott, odafutott hozzá, szorosan magához ölelte. Zoltán megsimogatta haját. — Hogy jöttél? A gyorsvonat nem jött be. Azt mondták, bombatámadás érte .. . — Német teherautón jöttünk. — Telefonáltunk Pestre ... Nem tudták, hol vágy. Istenem ... Edina a fiú mellére borult. Megtapogatta a köpenyét. — Megáztál. Vizes a kabátod.
