Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - A második emeleten

ivágódik a semmibe és eléri a ház tűzfalát. A nézők állnak az utcán, a kis- , szája elé kapja a kezét, a testek megdermednek, a szívdobogás kihagy, a .emek kidüllednek és egy öreg néni mellettem behúnyja szemét, mert nem akarja látni a zuhanó embert. Már indul valahonnan mélyből a rémület, hogy üvöltésre torzítsa a szájakat, már készülnek, feszülnek a láb izmai, hogy rohanásra lendítsék a testeket, már duzzadnak a könnyzacskók, hogy kibuggyanjon az emberhalál kísérője — a sírás.

De a férfi ott fent a magasban meglendíti derekát és lassan visszalendül a kötélhez, elkapja, megragadja mind a két kezével és egy pillanatra megáll. Most jobb kezével erősen megfogja a létra ingó szárát és bal kezével végig törli homlokát.

A nézők testéből kiszakad a sóhaj, a szemekben felcsillan az élet fényes mosolya, a rémületre készülő recehártyák derűs szeretettel fogadják az új látványt.

A munka most már gyorsan halad és az ember nemsokára ismét lent áll a járdán. Lassan ránk néz és a szája széles mosolyra húzódik:

— Megijedtek? Nem volt olyan veszélyes!

De én látom az arcán, hogy igenis veszélyes volt, ám ezt most nem árulja el, mert nem akar hősi pózban tetszelegni, mert szerény, egyszerű ember: esőcsatornákat cserél ki az épületeken. Cigarettára gyújt, a kisinassal összeszedik a szerszámokat, a korhadt csodarabokat behordják az udvarba. Azután elmenőben még felénk köszön:

— Jó napot kívánok!

És alakja elvész a járókelők siető tömegében.

Orest Dubay metszete