Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram
Idegen monogram Néha egy mondat, néha egyetlen szó vagy sóhaj elég ahhoz, hogy évtizedek óta elfeledett események újra felelevenedjenek az emberben. Oly híven lépnek előtérbe, mintha most, nemrégen zajlottak volna le. így történt ez velem 1960. augusztus 11-én. Mosodába vittem a mosnivalót. Kora reggel végeztem el ezt a kényelmetlen munkát, mert később, amikor besüt szobámba a nap, már nincs kedvem ilyesmivel foglalkozni. A mosodaboltba kevéssel hét óra után érkeztem, alig volt ott ember, hamar rám került a sor. Egy őszes hajú asszony ellenőrizte, majd felírta a mosásba adott fehérnemű és ágynemű darabok számát, én meg csendesen megjegyeztem, hogy az egyik lepedő kissé elszakadt. Noha az asszony sietett, amint meghallotta megjegyzésemet, hirtelen rámemelte szelíd fényű tekintetét, majd mosolyogva mondta: — Szép, hogy figyelmeztetett rá. Köszönöm. Ügy tűnt, hogy még akar valamit mondani, de aztán, mintha meggondolta volna magát, elhallgatott és a papír fölé hajolva számolt tovább. Sejtettem, mit akar mondani, nyilván el akarta panaszolni, hogy mennyi kellemetlensége volt már amiatt, hogy egyesek rongyos, kopott holmijuk helyett épet, sőt újat követelnek. Miközben arra gondoltam, amiről az asszony hallgatott, rejtélyes módon, hirtelen megindult bennem a szellőztetéshez hasonló folyamat, mintha csodaventilátor forogna agyamban. Néhány pillanat alatt évek peregtek le és poros, rég elfeledett események, amelyeket szándékosan a mélybe, a feledésbe süllyesztettem, egyszerre a felszínre kerültek és komoly jelentőséget nyertek. Furcsa és nagyon különös érzés vett erőt rajtam. Eleinte örültem az asszony dicséretének, de hirtelen elfogott a lehangoltság és szégyen. Igaz, ez a szégyen kissé dohosszagú volt, mint valami ócska holmi, amely évek óta a sötétben hever, mégis valódi, hamisítatlan szégyen volt. Jellemző az is, hogy az esemény, amely évtizedekkel ezelőtt zajlott le, éppen a mából kapta meg távlatát a valóság oly keserű és utánozhatatlan ízét... Olyan szívszorongva néztem vissza a múltba, mint az olyan ember, akinek ablaka előtt ágaskodó hatalmas téglafalat hirtelen lebontják és a nyitott ablakba egyszerre, minden átmenet nélkül betör, bezúdul és szobája minden zugát elárasztja a napfény. Mindaz, amit addig a szobájában látott, merőben új megvilágításban kerül eléje. Amiről például azt hitte, hogy ragyogó tiszta porcelán, arról kiSzabó Béla
