Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Peter Karvaš Éjféli misé-je
Fábry Zoltán Figyelő Peter Karvaš Éjféli mise I. Betlehemtől — Münchenen át — Lidicéig Mire jó a rádió! Sokat olvastam és hallottam már arról, hogy Peter Karvaš színműve, az Éjféli mise, a szlovák drámairodalom legjobb alkotása. Szily Imre az Élet és Irodalom egyik számában a Csehszlovák írószövetség lapjának véleményét tolmácsolja, mely az Éjféli misét „az egész szocialista irodalom új nagy értékének“ nevezi. A darabot látni nem láthattam, de rádióváltozatát — a Kossuth adón — mégis végighallgathattam. És ez jó volt így: szegényebb lettem volna egy élménnyel, ha meg nem hallom, ha végig nem hallgathatom. Nem kritikát akarok most írni, de arról a többletről akarok szólni, mely minden igaz alkotás velejárója: a mondanivaló hiteléről, dokumentálhatóságáról, tanulságáról, a példázat reális viszonylatáról.*) A cím: „Éjféli mise“. Az éjféli mise karácsony vigiliájának záró akkordja. Falusi templomban a hívők az oltár körül menve áldoznak az emléknek, és offerát nyitón vagy zárón pásztor lépked: ölében vagy nyakában egy báránnyal. A szimbólum világértelmű: Jézus — a bárány — magára vette az emberiség bűneit, hogy bűnt emésztőn és megváltást hozva, béke lehessen. A karácsony: egyértelmű békeünnep: békesség a földön a jóakaratú embereknek! És ezt a békehírt egy gyermek születése adta és hozta, aki szegénységben, szegények közt, istállóban, szalmán, barmok, juhok és pásztorok között született. A békehír szegénységben született; szegények, pásztorok voltak első meghallói és továbbadói. A béke azóta is a szegények legszebb ügye: ők bólintották rá az első igent és csak utánuk jöttek a háromkirályok, a pompa, a hatalom és gazdagság követei. Akarva, nem akarva alázkodtak itt egy nagyobb valóság, egy hatalmuknál, gazdagságuknál is nagyobb igazság előtt. Ám ez csak pillanat volt, spontán, kivédhetetlen gesztus: húsz század világtörténelme nem a jóakaratú emberek békéje volt, de királyok, hatalmasságok békétlensége, és így végeredményében a jóakaratú emberek, a békeakarat és szegények elleni harca. A béke és szegénység eredendő kapcsolatát a pásztor karácsony éj féli bárányhordozása őrzi maradandó szimbólumként és vádfolyamatosságként: a megváltott világ helyett a még mindig háborúba rekedt emberiség szégyenét. Az éjféli mise szinte önmagától kínálkozik szembesítésre: az egyszer megtalált és vétkesen elherdált kincset, a béke-kinyilatkoz*) Időközben lezajlott a darab komáromi magyar bemutatója és egy dramaturgiai példány révén magam is olvashattam a dráma magyar szövegét: Tóth Tibor kon- zseniális fordítását, de betegségem nem engedi, hogy most már a tényleges szöveg alapján írjam át tanulmányomat. Ez már csak azért sem lehet a célom, mert a lapok hasábjain már elhangzott a darab kritikája, és főképp azért, mert írásom célja a kritikai méltatásnál több és kevesebb: azt a konkrét politikai erővonalat kellett meghúznom, mely történelmileg hitelesíti és adek- válja a darab — sokak által nem tudott, vagy már elfelejtett — realitását. A kátolicizmus fasizálódásának szlovákiai menetét kellett szembesíteni a német katolicizmus tegnapi ellenpéldájával, hogy így és ezzel annál feltűnőbbé és tanulságosabbá válhasson a katolicizmusnak most már világméretben bekövetkezett fasizálódási folyamata. Mert akár Amerikát nézzük, akár Olaszországot vagy Franciaországot — az évszázados spanyol idült reakcióról nem is beszélve — mindenütt a klérus igenli és igazolja a legkorszerűbb regressziót: az atomfasizmust. Nyugatnémetországban a fasizmus és klerikalizmus a teljes egység és egyezés jegyében áll: itt és most történik meg először, hogy az Egyház, mely eddig csak akkor áldott fegyvereket, ha az már kész tények elé állított elkerülhetetlenség volt, most már jóelőre osztogatja a bűnbocsátó cédulákat és mindenkinél jobban, és hatásosabban sugallja a leggyilkosabb — mert legöngyilkosabb — fegyvert: az atombombát. Erre a kikerülhetetlen útra, erre a kivédhetetlen erkölcsi nihilizálódásra vet reflektorsugarat Karvaš drámája, és megfordítva: ez a történelmi kifejlettség emeli adalékká, dokumentummá, tanúsággá és tanulsággá a tegnapi szlovák valóság mára teljességgel igazolódott reális rögzítését.
