Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - LÁTÓHATÁR - Turczel Lajos: Egy sokat vitatott könyv (L. Aragon: A nagyhét)

ellenkezőleg olyan mű, amely a szocialista realizmus elmélyítését, kiteljesítését jelenti, amely a szocialista realista módszer számára új művészi lehetőségeket, vívmányokat tár fel. De hát mik is azok az új művészi lehető­ségek, vívmányok, amelyek A Nagyhet-et a szocialista realista regényirodalom eddigi típusaitól megkülönböztetik, amelyek ezt a könyvet újszerűvé, úttörővé teszik?! Mi az a nóvum, amit A Nagyhét a regény műfajába hozott ?! Mielőtt erre a kérdésre felelnénk, szüksé­ges, hogy röviden ismertessük a regény té­máját, tartalmát. A Nagyhét témáját — mint azt már fen­tebb is megemlítettük — az író a XIX. szá­zad második évtizedének, pontosabban az 1815-ös évnek francia történelméből merítet­te. A téma magjául szolgáló alapcselekmény — XVIII. Lajos királynak és kíséretének az Elba szigetéről visszatérő Napóleon előli me­nekülése — mindössze egy hét alatt, a Vi­rágvasárnaptól Húsvétig tartó nagyhét alatt játszódik le. A menekülő podagrás királyt az uralkodóház hercegei, államférfiak, udva­roncok, marsallok, katonatisztek, testőrök, a nemességből és a nagypolgárságból származó ifjú önkéntesek, s fehér liliorrios diák-nem- zetőrök, volt emigráns nemesek és arisztok­raták kísérik. A menekülés egész ideje alatt vigasztalanul zuhog az eső, beborítva, eláz­tatva, lelkileg és testileg elernyesztve ezt a szánalmas, s az uralkodó tehetetlen tanács­talansága és ravasz bizalmatlansága követ­keztében minduntalan megrekedő, szétszaka­dozó és fejét vesztő gyászmenetet, amelyben a született ingyenélőkkel, az udvari herék­kel, a kalandorokkal, az árulókkal, a tehe­tetlenül odasodortakkal, a köpönyeget fordí­tottakkal és az újabb köpönyegfordításra készülőkkel összevegyülve tántoríthatatlanul szilárd jellemek, osztálytudatból vagy szol­gálati becsületből kötelességtudók, töprengő hazafiak, nagy alkotásokra termett férfiak is menetelnek. Ebben a vegyes társaságban, monstruózus menetben kedvenc paripáján, Trick-en ülve ott vonul egy újdonsült test­őrhadnagy is, a nagypolgári származású Théodore Géricault, kitűnő és szenvedélyes lovas, a kornak később igen ismertté váló festője, akit a nehézségi erőként ható osz­tálykörülmények mellett a kritika értetlen­ségén és merevségén érzett daca és keserű­sége sodort most a királyi hintót követők közé. Théodore-nak, mint beosztottnak, nincs különösebb funkciója és feladata; sárosán és csapzottan, de a fizikai fáradtságot aránylag jól bírva lovagol, vonul a végtelen esőfüggöny alatt, társaival együtt hosszú órákon át kényszerűen vesztegel, s közben a művészet kérdésein és a saját mostani helyzetén is töpreng. Ez a fiatalember — a szó műértel­mében véve a hős szót — nem főhőse a regénynek (arról már tudunk, hogy szimbo­likusan Aragon egykori alakját, a Befejezetlen regény híres kifejezésével élvén: „régvolt képemását“ is példázza), de a sok szereplő közül erősen kiemeli az, hogy az író szeme állandóan rajta van, s a cselekmény elsodródó szálai minduntalan visszatérnek hozzá. Thé­odore egyre jobban érzi helyzetének, a ki­rály csürhéjébe sodortságának értelmetlensé­gét, míg végül az egyszerű nép körében szerzett megrázó élményei, (amelyekhez a „közbeszóló“ Aragon odapárosítja saját éle­tének döntő élményeit) rádöbbentik őt az egész történelmi helyzet megértésére. Meg- világosul előtte, hogy az ő helye nem a háj­fejű podagrás király vagy a forradalom szár­nyain felemelkedett s e szárnyakat aztán könyörtelenül lenyeső császári kalandor szá­mító környezetében van, hanem a dolgozó francia nép mellett, amely a hatalmasok eszközéül odadobottan, még tétován, de már makacs elszántsággal tapogatja és keresi a jövőjét. „Ő abba a mérhetetlen névtelen tömegbe akar beletartozni, amely végered­ményben vérével, életével és munkájával fi­zet a hatalmasok küzdelmeiért“, de amelynek a történelemnek ebben a tragikomikus szín­játékában „nincsen vesztenivalója.“ Miközben a király és a menekülésben megfogyatkozott és most az utolsó pillanatban meg is rostált kísérete arra készül, hogy átlépje a belga határt, a tépelődésén úrrá lett Théodore döntő elhatározásra jut: hátat fordít a kirá­lyi gyászmenetnek, és elindul királygyilkos nagybátyjához, s egyútttal az életének értel­met adó új világnézethez is. Ez dióhéjban A Nagyhét témája, tartalmi vázlata. Ebben az ösztövérnek látszó tarta­lomban és az alapcselekmény lepergésére szolgáló rövid hét napban benne van azonban az egész napóleoni korszak, sőt annak előz­ménye, a nagy forradalom is, és az is, ami a francia történelemben a napóleoni száznap után jön: A Bourbon-restauráció, az ultrák pünkösdi királysága, és azok a köztársasági mozgalmak, összeesküvések, amelyek a res­tauráció és a polgárkirályság idején lángol­nak fel. Konkrét történelmi értelemben mind­végig a menekülés hét napjának esőverte, esőáztatta talaján állunk, s e „szégyen­eposz“9) egyes mozzanatainak lélegzetelállító hűséggel és szuggesztivitással való érzékel­tetésénél azt is készséggel elhisszük Aragon- nak, amit az egyik ilyen helyen tett „közbe­szólásában“ mond: „...esküszöm, hogy úgy érkeztem a királyi testőrséggel Flandriába, 9) R. de Jouvenel nevezi így tanulmányá­ban a menekülést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom