Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről

szükség lenne rá, hogy az iskolákon kívül a műkedvelő csoportok is fokozottan elősegítsék a közösségi ember kialakítását.

Befejezésül megjegyzem, hogy én főleg a besztercebányai kerület magyarlakta vidékének kulturális életét tartottam szem előtt. Ha ezek talán kissé sötét színezetűek, nem pesszimizmusból vagy dekadenciából fakadtak, hanem abból a törekvésből, hogy a hibák föltárásával mindnyájan, kiknek a kultúra szívügyünk, igyekezzünk kiküszöbölni a hiányosságokat.

Mert hogy van értelme a lelkes munkának, azt megmutatják a Csemadok- napokon, Zselízen, Gombaszögön, Érsekújvárott és az ország számos helyén rendezett ifjúsági alkotóversenyeken fellépő műkedvelő kultúrcsoportok — a felsőcsallóközi tánccsoportot nem is említve —, melyeknek föllépéseiben izzik a törhetetlen népi erő, s melyben csillog a hamisítatlan népművészet. Nagy elismerést érdemel például a rimaszombatiak eredeti népi motívumokra épült gömöri leánykérője, továbbá a fülekpüspöki gyertyástánc, a tornaijai középiskolás CSISZ tánccsoport, a losonci, lévai, füleki, ipolysági színjátszók stb. Nekünk azonban arra kell törekednünk, hogy ne csupán néhány kultúrcsoportunk érdemelje meg a legteljesebb elismerést, hanem kisebb falusi csoportjaink is jó munkát végezzenek.

Szuchy Emil

1. Műkedvelő színjátszó mozgalmunkról gyakorlatilag értelmezett egységes képet alkotni nemigen lehet. Függetlenül ettől hatalmassá terebélyesedett ez a mozgalom és sok esetben nagyon szép, egyéni jellegű eredményeket is felmutathatunk. Ahol van kezdeményező szellem és optimista munkaszeretet, ott meg is találják a nehézségekből kivezető utat. Ennek ellenére mégis fel kell tennünk a kérdést: miért került csak most napirendre a magyar műkedvelő színjátszás ügye, miért kellett megvárni, míg számos, sok reménnyel kecsegtető műkedvelő-csoport helytelen irányt kövessen, mód felett legyengüljön, egy helyben topogjon vagy megszűnjék?

Az alaphiba abban rejlik, hogy mozgalmukat senki sem koordinálja. A Művelődési Intézet, a CSEMADOK, CSISZ, ROH, a Vöröskereszt, a Nőegylet stb. bábáskodása között elvész a lényeg. Nincs központ, de kerületi központ sincs, ahol megtudhatnánk például, melyik magyar csoport hol és mit játszik. De még arra sem kapunk feleletet, hogy mikor és hol tartanak új bemutatót. A baj itt kezdődik.

A csoportok munkájának megtorpanását továbbá abban látom, hogy legtöbbjükben felülkerekedett az „okoskodó“ módszer, a tudálékosság, a dilettantizmus. Az ilyen csoportoknál mindenki rendez, mindenki mindenkit oktat, mindenkinek „véleménye“ van és mindenki kritizál. Csak a rendező „húzza az igát“, és egy-két életrevaló, mozgékony szereplő, akikben még él a munka szenvedélye, amely nélkül nincs művészet még a műkedvelő-színpadon sem. Felvilágosító munkára van tehát szükség. Éspedig legelőször a szereplőkön kívül állókat kell kioktatnunk: hagyják műkedvelőinket dolgozni, hiszen ők is tudják, mit jelent számunkra egy-egy színelőadás.

Meggyőződésem, hogy az új területi átszervezéssel létesült járási dramaturgiai tanácsok hozzájárulhatnának ehhez az összehangoló munkához, és módszeresen, ésszerűen irányíthatnák majd színjátszóinkat elméleti és főleg gyakorlati útbaigazításaikkal.

Műkedvelő színjátszásunk további fejlődésének útja a rendezőnevelés és ezáltal az előadások művészi színvonalának emelése. Erre megvan a lehetőség, de döntő feltétele: a szakemberek és a műkedvelők alkotó együttműködése.