Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - Gyurcsó István: Négy vers
Itt ülök egyedül és a magány csak arra jó, hogy a sok drága perc emlékét újra meg újra, pillanatokra bontsa szét, mint a kriitály a fényt, és vakítsa szemem szemed éjfekete, avagy barna gyémántja, akár lehúnyva, akár nagyra-nyitva idézzem magam élé: mindegy, látod, már bomlott ideggel ülök és nem virrad fény két szememre, mint akkor sem virradt hajnal találkozásunkra, bár fényteli volt az ablakkeret, de csak a hó világított és szemed csillagjai pattantak ki néha pilláid alól, hogy félve, de mégis szerelemre várva engem igézzenek csókra és téged fölkínálkozásra, mert ajándékot akartál adni, és adtál is látod nekem, hogy most itt üljek egyedül, nélküled és a magány csak arra legyen jó, hogy várjalak téged oldó, mindent feloldó öleléssel; várjak csak, várjak, mert te tudnád most, egyedül te elpusztítani a magányt, mely nem akar elhagyni, csak fojtogat. Az utcakövek Hozzád beszélnek: Rádköszönnek a fák, bokrok, házak, reggeli jószél teszi a szépet, füledbe súg, elkapja szoknyádat, s hajaddal gyorsan messze repülne — ne bánd a szélet, a szél én vagyok'. Az utca éneke — Fejtsd meg a titkot: — a fű, a kő, a szél: mit, kinek, miért és miről is beszél. Az orgonabokor kicsiny, merész rügyeket pattint: Téged üdvözöl. Bogár a napon Érted heverész, és a cinke-nóta Neked köszön s nótát, ha játszik, tavaszi nóta: — ne bánd a madarat, az én vagyok! Magány
