Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - Duba Gyula: Ancsi és Jancsi (elbeszélés)
szentség“ néven szólított, bővebben körül nem határolt társaságot okol, ezt vonja unos untalan felelősségre. — Mit csinálhat most Ancsi? — kérdezte egyszer, még a megismerkedésünk idején és úgy nézett rám, várakozóan, mint aki kérdésére feleletet is akar kapni. —' Nem tudom — mondtam —, ki az? Este kilenc óra lehetett, az ágy lábánál ültünk a csupasz padlón, hátunkat a vascsőnek vetve. — Hm ... szóval te nem ismered An- csit? — Nem kérdezte, hogyan lehet ez, de láttam, azt gondolja. — Nem baj — legyintett rövid latolgatás után — itt van! Nézd meg! Bal zsebéből bőrtárca, a tárcából fénykép került elő. Nagyon fiatal, tiszta arcú lány nézett rám félprofilból. — Csinos — jegyeztem meg. Tényleg az volt, s amellett valami finom törékenységet láttam mögötte, Jancsitól, aki maga a nyers, fékezhetetlen erő és zabolátlanság, valami egészen elütő lágyságot. Hallgattunk. Katonának a fénykép, ha nem is hús-vér valóságot, de a valóság egész határozottan érzékelhető légkörét jelenti. Hatása szinte tapintható és meg- simogatható. Ancsi láthatatlanul megjelent közöttünk. Megállt az ágynak támaszkodva, figyelő nagy szemét Jancsi arcán nyugtatva. Hallgatta, mit beszélünk róla mi itt ketten. Akkor is ott maradt, amikor a fénykép már régen visszakerült a bőrtárcába. Figyelmeztettem Jancsit, tudja-e, hogy itt van? — Igen — intett — és most már itt marad. Almomban majd beszélgetünk. Jó vele beszélgetni még így is. Maga elé meredt és sapkáját fellökte a feje búbjára. Valaki hangos, bántó csörgéssel szenet rakott a vaskályhára, megtörte a csendet. — Te valami író vagy, ugye? — Igen. — Mesélek egy történetet, ha érdekel. — Hogyne, csak mesélj! Tudtam, hogy Ancsiról lesz szó. Jancsi csak egy történetet tud, a kettőjük történetét. Biztatásomra felragyogott a szeme. — Leírhatnád és betehetnéd az újságba. — Legyen — egyeztem bele, — ha jó, miért ne! Egészen izgatott lett. Elpirult, nagyokat nyelt és dadogott. — lg...igazán? És úgy lesz kinyomtatva, ahogyan ... ahogyan elmesélem? Megnyugtattam, hogy úgy. — Az is benne lesz, mennyire szeretjük egymást? — Benne. Gyors mozdulattal lekapta a sapkáját, hajába túrt, majd ismét feltette. Kissé mosolyogva, vizsgáló szemmel nézett rám, komolyan beszélek-e. Mert ebben a kérdésben tréfának nincs helye. Ancsi nagyon komoly ügy, tisztelettel kezelendő. A többiek halk zsongással tárgyaltak a szobában, a sarokból, valamelyik ágy alól egyenletes, erős szuszogás és rövid hor- kantások hallatszottak. Kundrik alszik ott, a hétalvó cseh parasztfiú hanyatt- fekve, kinyújtózva, boldogan, megcáfolva az általános hiedelmet, hogy jóízűt aludni csak puha, vetett ágyban, pelyhes dunna alatt lehet. Kint élesen süvít a szél, néha megrázza az ablakokat. Kutya idő, biztosan hordja a havat. Nem valami rózsás kilátások hajnalra, a reggeli csuklóra. Jancsi halk hangon, gyorsan kapkodva mesélni kezdett. Mint akinek nagyon sok és fontos mondanivalója van. ’ • Akkoriban, idestova három éve lesz, Csehországban dolgoztam és szabadságon voltam odahaza. Vidéki városkában laknak a szüleim. Ismered azokat a csallóközi kisvárosokat, ahol nyári vasárnap délutánokon rekkenő, mozdulatlan a levegő, nyomasztó az unalom, és a csend fojtogató. Ferivel, az egyik barátommal futballmeccsre mentünk. Egyszer csak oldalba lök. — Te Jancsi, itt jön a húgom! Többször említette, hogy húga van, náluk jártomban néha láttam is egy tizenkét év körüli lánykát, de különösebben nem érdekelt. Gyerek, intéztem el magamban. Vékonykának, fejlődésben levő, csupa kéz és láb bakfisnak láttam. Tyű az ördögbe... Nagyra nyílt ám a szemem, amikor most megláttam a kislányt. Micsoda nő! Karcsú, izmos, az a szívós fajta, aki úgy tud simulni az
