Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - HÍD - Sas Andor: Mikszáth köztünk él

feudális és a kapitalista nagyuraknak egyként volt szánva.

Mikszáth elbátortalanodására és magányosságára jellemző ugyanebben az időben A demokraták című elbeszélésben a következő megjegyzés: „Nem okos világ ez a mai. Dehát iszen a tegnapi sem volt okos. És bizonyára nem lesz a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.“

Valóban vigasztaló-e és nem elcsüggesztő-e inkább a társadalom történeti alakulásának perspektíváját reménytelennek látni?

Milyen fájdalmas egy nagy elme és érző szív ellankadását ilyen lemondó szavakba foglaltan olvasni.

Mikor az ötvenedik esztendőjéhez közeledő Mikszáth a múlt század kilencvenes éveiben a május elsejéken látja az öntudatra ébredő munkásság felsereglését, belső fontolgatás után arra a meggyőződésre jut és leírja: Az ország a vagyontalanoké! De hogy ennek a meggyőződésnek cselekvő állásfoglalásban kifejezést adjon, addig nem jutott el. Eufemisz- tikusan hangzik, hogy a proletárokat mint vagyontalanokat és nem mint kizsákmányol- takat és jogfosztottakat emlegeti.

Mikszáth mint budapesti lakos a parlamentben zajló életet ismeri, de hogy a város perifériáján, a munkások lakta bérházakban és a gyárakban milyenek az életkörülmények, ez nem kelti föl érdeklődését. Az osztálytársadalom felső rétegének kirívó jelenségeit megbélyegzi, de hogy a tömegek miképpen ítélik meg azokat, milyen visszhanggal és megmozdulással felelnek rájuk, az ő sérelmeikre alig-alig fordít figyelmet. Összefügg ez talán azzal, hogy látta, milyen belső ellentétek és súrlódások gátolják a hetvenes és nyolcvanas években a proletariátus előretörését, hogy kifelé nem mutatkozott öntudatos és egységes vezetés.

Ahol Mikszáth társadalomkritikája érvényesül, ott megmutatkozik eleven ereje, intenzitása. Nem mint gyertyafény világít, hanem mintha gyakorlója birtokában lenne a világítás neonfényes technikájának, azonban tágassága, horizontja korlátolt.

Hogy Mikszáth a XIX. század polgári újságírásának keretében fejlődő irodalommal milyen szoros kapcsolatban állt, mutatja A Noszty fiú esetéhez írt utószava, amely esztétikai végrendeletének tekinthető, s benne állást- foglal amellett a realisztikus életábrázolás mellett, amelyet Gogolban és Csehovban any- nyira csodált.

Amikor Mikszáth azt várja, hogy a jövő regényírása az ember viszonyát a társadalomhoz

és munkájához hűen, közvetlenül és mesterkéletlen lekerekítés nélkül ábrázoló riportból fog kialakulni, akkor ezzel azt általánosítja, amit a saját írói fejlődése folyamán tapasztalt.

Mit köszönhetett Mikszáth a zsurnalisztikának, mit adott ez neki? 1. Életszerűséget, mert ő nem katedráról, akadémikus nehézkes folyóiratokból, nem költőkön át nézte az életet, mint az újságírást lenéző és Mikszáthot megérteni nem képes Gyulai Pál, hanem — bár csak a politika fórumán —, napról napra figyelte a szakadatlanul alakuló világ forgatagát. 2. Témák dolgában, nyelvi kifejezés tekintetében köszönhette az érdekkeltőt, a közvetlenül hatót. 3. Terjedelem tekintetében a tárca- vagy cikk-kerethez való igazodást, ami fokozatosan átterjedt szépirodalmi munkáira is. Ezért hajlik Miks^átha tömörítve sokat mondó anekdoták elmondására, ezért rajzanak nála a tréfás árnyalatú, metaforikus természetű eredeti ötletek.

Miksztáh novelláinak és regényeinek hatalmas mai olvasó tábora azt bizonyítja, hogy lehet élő Miksztáh-varázsról beszélni.

Miben áll ez?

Elővigyázatosságra, önkritikára nevel, a feudális burzsoá világ maradványaival szemben szabadgondolkodásra, vakhittől való mentességre, antiklerikalizmusra edzi az olvasókat.

Tanúi vagyunk annak, hogy töretlen vonzóerőt gyakorol annak a nyelvi és irodalmi kultúrának keretén kívül is, amelyhez az író tartozik.

Ez annyit jelent, hogy közös örömet szerez, közös okulásban egyesíti különböző népek fiait, ami nem csupán esztétikai jelenség, hanem a szó emelkedett, legmagasabb értelmében erkölcsi, humánus, emberiességi tett.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy művészetének korlátait bírálat ne érintse, ne jelölje meg.

De itt van a neki köszönhető nagy pozitívum, akik együtt becsülnek és szeretnek valamilyen értéket, azok között világnézeti közösség alakul ki és egymástól nem maradhatnak idegenek.

Mikszáth halálának ötvenedik évfordulóján idézhetjük a régi latin szállóigét, amelyet ő ugyan nem hangoztatott, de igazsága rá is teljes mértékben vonatkozik: Non omnis moriar — Nem halok meg mindenestől.

Mert íme van, létezik, velünk és köziünk időzik valaki, akiről most megemlékezünk s akiről el lehet mondani, hogy halálában is halhatatlan.