Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Monoszlóy M. Dezső: Öt vers
Monoszlóy M, Dezső ö t verse ÉlN pusztítlak végre Lássuk, Uramisten, mire jutunk ketten? Hisz tudod, nem voltam sohasem hitetlen, én hittem, hogy a jó az jót hoz, de másképp lett és most a rosszhoz kell meneküljek, hogy megbosszuljam veled együtt kandi hitem, mely rajtad csüngött, és szörnyű bukfencet hányva, felülről nézzek a fordított talányra: sorompóidra, tiltó szavadra, melyeken ugrálva, csúszva és hasalva magamat látom, kit kínlódva űz az Ész. Lássuk, Uramisten, mire jutunk ketten? Érezni akarom, hogy nincsen lehetetlen. Porrá hullott ime minden lehetséges, régen Ízlelem, mily keserű az édes, már tudom, azért vagy, mert sohase voltál, pokol, angyal, ördög gyermekkori lomtár, sorsom ha felrúgom, pőre hasa látszik, és rázom egyedül, [nem ő hadonászik, tudom, nem te vagy rossz, de kik kitaláltak dadogó bálványnak, a Jóság Fiának, s rozoga trónjára ültettek a Hitnek. Lássuk, Uramisten, mire jutunk ketten? Hová ér az ember, ha tőled se retten, ha saját testével sózza be az ételt, és megveti térdét, min előtted térdelt, ha a köldökéből nyílott rózsa méze büntelen bűnében a saját ízére akkor figeylmeztet, mikor szirmot hullat, csókká tüzesítve gyilkos haragunkat. Hadd látom, hadd látom, mire jutunk ketten, mert csak ha tagadlak, lehetek hitetlen, mert csak így, csak így, tört cserépre lépve, érzem, nem te törsz szét, én pusztítlak végre!
