Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
sodott kövezeten. Bőre cserzett, kiszáradt, s az egész emberből szállongott a büdös- ség: utolja felé csak hagymát evett, semmi mást. Utálatos volt és elhagyatott. A vackán most maga alá piszkított, mert jár- tányi ereje sem volt már. Tehetetlen nyomorában és kínjában még édes szülőanyját is elátkozta, alvilág fenekére kívánta. Kínozták a legyek, bűz, levegőhiány, a hasmenés büdös ragadéka... és a tetvek, lusta, lomhán kúszó férgek, fürge legyek... így múlt ki az életből Pullius* Campánia napsugaras, Rómába szegődött kisparaszt- ja, vérben, füstben, sikolyban gázoló katona. Csak kimúlt, mint egy elhasznált igavonó állat, senkinek sem hiányzott: egy ingyenélővel, ágrólszakadt sehonnaival kevesebb élősködik majd ezután a nyilvános gabonaraktárokon és cirkuszi játékokon. Paraszt volt egykor és arról álmodott, hogy megkétszerezi az apai jószágot, vízvezetéket és kutat ás a földeken, sok gyereket nemzik nagymellű asszonyával, jónevű gazda lesz és pohárka borral kínálja alkonyat után, munka után a becsületes szomszédokat. Kint az udvaron hatalmas gesztenyefa, alatta óriási asztal nehéz, ormótlan padokkal. Az egész nagy család odafér. Gyerekek csúszkálnak rajta, lepotyognak, a nagyobbacskák ügyelnek úgy-ahogy a kisebbjére. Sírnak-rínak, hogy megütötték a feneküket: katonadolog ... Hová lettek az álmok, hová a napsugaras, nehéz, de azért békés parasztélet? A gazdaság, a sokhangú tarka állatbeszéd a rózsaszín hajnalokon... Nem látszik az arcán más, csak ugar, pusztulás, végtelenbe nyíló aszályos mezők... * * * De ha már meghalt, el is kell temetni. Dohogott a házintéző éppen eleget, hogy nem volt mit megvenni a holton, pedig éppen esedékes volt a hátrálékos, múltévi lakbér. Bosszúsan kutatott holmi rejtekek, értékesebb dolgok után. Marék férges babot, irka-firkát katonai kitüntetésről talált, a sarokban egy csonttá fogyott könyörgő szemű kutyát: romló halat őrzött. „Hogy ennek még a dög is kellett!“ — dünnyögött az intéző. „Volt ám esze a betyárnak!“ — szólt bele egy rongyos. Az istenek se tudják, hogy toppant ide. „Istrángot kötött a kutyára, az meg vezette, mint a vakot.“ — Az intéző dolgaiba belevakkantó rongyos alázatosan piszmog, forgolódik, settenkedik körülötte, pedig az csak rabszolga, míg maga teljes jogú, fajtiszta római polgár. De Crassus gazdasági ügyeit intéző, betűvető, számvevő rabszolgája, afféle kiválasztott ember, ki elidegenedett sorstársai mellől és elurasodott. Kellett tehát jó szolgálatot mutatni, hízelkedni, helyeselni, gya- lázni a holtat, ha a másik haragszik. Ennek a toprongyosnak már úgyis mindegy. A vacokra ugyan magának szüksége nincs, nem is tudná kifizetni, de kiadja uzsorabérletre, találkahelyre, órákra. Hogy ez a nyavalyás erre nem gondolt! Élt, mint a dög, pedig megnyúzhatott volna másokat. Egy katona firkálmányt az intéző a csomóba hajított, hol a szemetét halmozták fel a magával hozott rabszolgák. Ide került hát a kitüntetés, érdem, amiért a halott életét kockáztatta és áldomást itatott. Csak darab pergámen, rongyocska, lerakják a többi hulladékkal együtt a szemetes gödörbe, minden múlandó archívumába. Az ugrabugráló toprongyos kecskebak most durva röhejre fakadt. Nem tudta ugyan, miért kell belekapcsolódnia a rö- högőkórusba, mikor Pullius száján valami folyadékszerű kiömlött, de ha a többiek csinálták az intéző kezdeményezésére, neki is kellett. Alkalmazkodni, nem kitűnni! Mindent átvészelni! Aki bírja, marja! Az élet az erőseké, meg nem alkuvóké! Jaj a gyáváknak, megbotlottaknak és érzelgősök- nek, szánakozóknak! Hogy is mondják az urak?... „Ius civile vigilantibus scriptum est!“ Vagyis hogy a római jog csak az éberek számára íródott. Aki tehát máié, buta, gyenge, szelíd, vagy félős, az ne várjon segítséget, haljon meg! Pusztuljon! Ennek a praktikus és következetes egoista polgárnak jelenlétében fogtak hozzá Pullius földi maradványainak eltakarításá
