Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
hiányzó fokú lépcsőjén, megáll az ütött- kopott ajtó előtt és felcsillan szívdobogva benne még egyszer a remény: Talán mégis itthon van és vár ... De bent az odvas kamrában csak sötétség és fülledt levegő volt. Percegett a szú, pattogott a kiszáradt gerenda. Tapogat a szalmaágyon ... semmi, senki, mindenfelé szabadon zizeg, szóródik a szalma. Gyertyája, taplója nincs, csak mindent betöltő végtelen szomorúsága van. * * * Valaki azt tanácsolta Pulliusnak, hogy menjen a Fórumra a praetorhoz ragy cenzorhoz. Mert hogy benne áll a tizenkéttáb- lás törvényben, tehetetlen, szűkölködésben levő szülőjét a gyermek köteles eltartani. Pullius nem szívesen megy, Scierra őt nem nagyon állhatta azóta, hogy atyai jogánál fogva eladta a bordélyba; csak anyjához volt bizalmas. Az babusgatta, mikor a lam- pionos, virágfüzéres, Tuscusi bordélyutcába vezették. Mit akar a leányzó? Legelső bordély volt! És hát bordélynak, örömlánynak is kell lenni, az is csak olyan szükséges rossz... A Fórumi rostrán már a delet is kikiáltották, mire sikerült bejutnia a Hostiliába, a városházába. Rongyosruhájú írnokok kör- möltek odabenn, a falak mentén tölgyfapolcok, rajtuk pergamenhegyek, árkusok, fóliánsok — az évszázadok alatt alig hajlott meg derekuk a sok tehertől. Az írópolcon sebesen szánt diktandóra az irón, atyafiságoe levelek, országos dolgok készülnek, pecsételődnek, kiadmányoznak, iktatnak, másolnak. A sok állami elöljáró sürgeti, noszogatja az agyonfáradt, rosz- szultáplált írnokokat, fukar tenyérrel mérik hópénzüket, adagjukat és hivatali ruhájukat. Minden sürgős, csak a kisember panaszai nem intéződnek; elsiklanak rokonságtól kitúrt gyermekek panaszai, kikapások, sértések, erőszakos rabszolgafogdosá- sok felett. Pulliusra is sor kerül, de mindjárt keresztüljártak az eszén. Ujjúkkal bököd- tek egy fóliáns felé, s elbocsátották elég kegyesen azzal, hogy aki bordélyba adta lányát, elvesztette felette atyai jogát. „Emancipált“ — tették hozzá és bevágták utána a nagy szárnyas kapukat, minthogy ő volt a legeslegutolsó. Ettől fogva Pullius úgy élt, ahogy tudott, tolvajkodott, változatosan vakságot, bénaságot, nyavalyatörést színlelt. Az utcakereszteződésnél, élénken látogatott utcák kanyarulatainál, cirkuszbejáratnál, templomlépcsőn koldult, kinyújtotta polgárkalapját és reszkető hangon, sírósan esdekelt. Épphogy csak nem halt éhen. Egy nap, bármint kergették is, nem mozdult el a Só-úti — Via Salaria-i kiméréstől. Megneszelte, hogy lánya Scierra idetette székhelyét, miután kicseppent a belváros jobb csapszékeiből. Megsajnálhatná, s adhatna pár ast, vagy küldjön ki neki tányér leveskét, meleg, édesfűszerű koty- vadékot, darab húst. Még féltányérra való is megtenné: átjárná a száraz, sovány ételtől összeszűkült gyomrát és úgy hatna, akár a bor kábulata. De Scierra csak nem jött, pedig egyre üzengetett a bemenő söpredékkel, katonákkal, kikötő csavargóival, szökött rabszolgával, bűvésszel, férfiprostituálttal, megragadta tunikájukat, ujjaikat, rájuk mosolygott fogatlan szájával és befelé böködött ujjával, hogy odabent a szépecske az ő lánya. „Csak szavacskám volna vele, jöjjön ki, majd kegyébe ajánllak, olyan tüzes, mint egyik amica se.“ ÉS közbe hunyorgott, majdnem büszke volt rá, hogy a lánya ringyó, aki még maga keresi kenyerét és nem olyan tetves-koszos koldus, mint ő. Végre mégis kijött, megállt az ajtóban szétterpesztett lábakkal, csípőre tett kézzel. Nem is látszott rajta, hogy nemrégiben szült, formás maradt. Pullius sem tudta, hogy nagyapa. De Scierra is elfelejtette már anyaságát: emberkufárnak adta el a magzatot. Rárivallt: „Mi bajod velem, öreg?!...“ Pullius kicsire húzta magát. Tigrisféle ez a lány, juházni kell. Anyját emlegetni, az belémar. Legalább nem is színészkedik,
