Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)
dogsággal, mert tudtad, hogy utána csak a halál jöhet és az nem olyan kegyetlen, mint ti voltatok Kurt Eiberingen? Ti... akik úgy lövöldöztetek az emberre, mint_ ha patkány lenne vagy cinke ... Vajon miért gyilkoltál akkor is, amikor már tudtad, hogy úgyis elveszett minden ? Talán nem hittél abban, hogy háború nélkül is van élet ? Hogy Hitler Adolf nélkül is létezhet Németország? Vagy egyszerűen csak elfogott valami sportszenvedély ? De nehéz megérteni titeket és milyen nehéz sajnálni téged, még akkor is, ha valóban ártatlan szőke gyerek voltál valamikor, aki homokvárakat épített és égig rúgta a futballabdát... Fabinyi Erzsébet végig simította homlokát. Hilda asszony halk hangja ébresztette a valóságra. — Papot akarok — mondta — papot hozzanak! A fiam nem feküdhet itt, mint egy pogány. Mi hisszük az istent és ő is hitte. Ügy neveltem... — — Inkább az emberben bízott volna, talán még ma is élne — mormogta csendesen Beke Péter, de azután lemondóan intett. — No, dehát miattam, hozok én papot, ha úgy akarja . . . Az öreg paraszt elindult az ösvényen a falu felé. Görnyedező hátát a leáldozó napsugár simogatta, ment meghajolva, mintha sok érthetetlenség terhét az ő vállára helyezték volna. Hilda asszony a kocsivezetővel elhozatta az autóból a rózsafakeresztet. Megérkezett Beke Péter unokája is ásóval, kapával s a félszemű Bekéné talicskát tolva maga előtt, mindnyájan szótlanul dologba kezdtek. Hilda Eiberingen ajka néha hangtalanul mozgott, mintha fiával társalogna, vagy az istenével. Fabinyi Erzsébet a kidöntött fatörzsön Páter Feliciánt idézte emlékezetébe, a katolikus papot, aki sajátmagával együtt levegőbe repítette Oswieczinben a krematórium fűtőházát. A fűtőházat hamar rendbe hozták, Páter Felicián életét nem kérte számon senki... A nap már a Dunába bukott, mire a munkával elkészültek. Szabályos téglalap alakú hant borult Hilda Eiberingen fiára. A sír oldalait sárgászöld mohaszőnyeg keretezte, fejéhez a krizantémum került, lábához a sisak meg a gázálarc. — Szimbólum, — figyelmeztetett Hilda asszony, —< jelezze, hogy katona nyugszik itt, és katonához méltó halál jutott osztályrészéül. Apró csengettyűk csilingeltek a fák között, s mintha tömjénszagot ontott volna az alkonyat. A pap köszöntötte a jelenlevőket, azután halkan pár szót váltva Hilda Eiberingennel hivatása teljesítéséhez kezdett. Néhány kíváncsi falusi ember is megjelent a fák között. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben — kezdte a szertartást a pap. — Jöjjön el a te országod ... Fabinyi Erzsébet lélekben felsikoltott. — Oh csak az nem ... a ti országotok ne jöjjön el, Kurt Eiberingen! — Szabadíts meg a gonosztól... — Tőletek, gyilkosoktól, Eiberingen ... — Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. — Soha! Soha! Hilda Eiberingen összeszorított ajkakkal sápadtan búcsúzott a rózsafakereszttől, melyet saját kezével faragott, szövegét egymaga fogalmazta... „Távol a hazai földtől... Isten akaratától vezérelve itt fekszik Kurt Eiberingen ... A sír lábánál, az esti napsütésben otromba üvegszemeivel gúnyosan vigyorgott a gázálarc.
