Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)
egész országgal szemben. Különben is, ha én nem teszem, megteszi más... — mondta Kurt, de azért jó fiú volt és anyja kérésére soha többé nem keveredett „olyasmibe ... Negyvenhárom őszén a fiú hazajött szabadságra és bizalmasan elárulta anyjának, hogy a háborút elvesztették. Akkor nyíltan megkérdezte fiától Hilda Eiberingen: — Hát kellett ez? Ennyi könny! Ennyi vér! Ennyi szenvedés, romhalmaz... Kurt röviden csak annyit mondott: — Elkerülhetetlen volt... Hilda Eiberingen kis szünetet tartott, mintha gondolatai országútján beporosodott nyomokat kutatna, s észre sem vette, hogy kocsijuk már a hömpölygő Duna mentén kanyarog, s hogy az út két oldalán akácfák susognak, bólogatnak, Kurt édesanyja mindebből mit sem látott, mert lelkében az emlékezés regélt. A harctérre ezerkilencszáznegyvenötben került a fiú. Résztvett a nagy visszavonulásban, meg is sebesült, de hamar rendbe hozták és saját kívánságára újra a frontra küldték. Sokat szenvedett a kegyetlen oroszországi hidegektől, Budapest ostrománál azonban már az ő ereje is megtört. Két napi szabadságra jött haza repülőgépen, hogy megesküdjön menyasszonyával, de látszott rajta, hogy legszívesebben abbahagyná már az egészet. A fiát — az öreg hölgy egyetlen unokáját nem is ismerte. Születéséről sem tudott, a gyerek negyvenötben egy óvóhelyen jött napvilágra. Szép szőke kisfiú, éppen .olyan, mint az apja... Fabinyi Erzsébet ijedten társnőjére nézett, ám az nem vette észre megütközését, mert éppen könnyező szemét törülgette. Kurt Eiberingen halálhírét egy bajtársa közölte a családdal. Helmut Schmolke. Most egy gépgyárban dolgozik. Ő küldte el a rajzot is, amelyen Kurt nyughelyét megjelölte. Itt, ezen a környéken történt, amerre haladtak. Kis csoportjuk elszakadt az alakulattól, a zsom- békos remekül takarta őket. Rejtekükből jól látták a folyót, melyen váratlanul megjélent egy orosz monitor, s a másik oldalon felvonult a szovjet tüzérség. A monitorból csónakokat bicsátottak a vízre, az oroszok láthatólag partraszállni igyekeztek. Helmut Schmolke azt ajánlotta, meneküljenek, neki úgyis elege van már az egészből, de az is lehet, ha sietnek, talán utolérik a csapattestüket. Mindnyájan szót fogadtak, csak Kurt nem ... Kurt maradt... A nap ragyogó fénnyel aranyozta be a vidéket, s; kis ideig mindketten hallgattak. Hilda asszony udvariasan megkérdezte: — És maga? Ügy mondta, magának is vdlt egy fia, ha jól emlékszem ... Miiért nem beszél róla? Erzsébet kicsit várt a válasszal, mintha azon tűnődne, volt-e neki valaha is fia ... Azután elfogódottan felelte: — A fiamról nincs mit mondani. Pajkos gyerek volt... Kiskorában egyszer hazudott, megvertem ... Később elémbe állt és könnyes hangon megköszönte az ütlegeket... azt mondta ... köszönöm anyám, hogy becsületre tanítasz ... — De hiszen ez nemes, nagyon nemes vonás ... — Pénzdarabot is talált egyszer az utcán... nem vette fel ... azt mondta azért, mert nem ő vesztette el... — Derék gyerek völt... — Kis csacsi volt. Később nagyon félt a fogorvostól. Rossz fogai voltak, vitaminhiány ... Mikor viseltem, a férjem munka nélkül volt, én is ... — Ügy mondta, a háború áldozata lett... — Ügy mondtam? Nem is tudom. Az én fiam utálta a háborút, de hiszen húsz éves sem volt, amikor ... elvitték... Elhallgatott és Hilda Eiberingen több kérdéssel nem zavarta. Talán arra gon-
