Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)
DÁVID TEREZ Egy német katona sin^i Hilda Eiberingen egy verőfényes őszi napon a nemzeközi gyorsvonattal érkezett. Egyik kezében kis kézitáskát és cserépben fehér krizantémot, a másikban papirosba csomagolt fakeresztet tartott és leereszkedő nyájassággal fogadta a ,.fogadására megjelent“ asszonyok üdvözlését. Magas szikár alakján sötétbarna antilop kabátot, koszorúba fésült, i dús fehér haján sötétzöld tiroli kalapot viselt, és ha mosolygott, enyhén pirosított keskeny ajkai közül gyanúsan ép és szabályos fogsor villant elő. De Hilda asszony ritkán mosolygott, ami tekintettel komor küldetésére, nem volt hibájául felróható. Hazájában úgy hírlett, tisztelet és elismerés övezi, amit békevédő munkásságával érdemelt ki, és mint ő maga hangsúlyozta, határunkat átlépve eltűnt szívéből minden elfogultság, hogy csakis istenfélelem és kegyelet maradjon benne. Kézitáskájában vízummal ellátott útlevelén és különféle megbízható ajánlásokon kívül egy térkép is lapult. Fehér papiroson ceruzajelek, vonalazások sűrű rendjén parányi, téglaformájú négyszög és egy Dunamenti község neve, ahol állítólag örök álmát alussza Kurt Eiberingen, Hitler Adolf elesett katonája, Hilda Eiberingen egyetlen fia. Amíg az illetékes hivatalokban előadta kívánságát, elbeszélése nyomán régi viharok zúgása kísértett, régi sebek kínjai hasogattak, de a tizenöt esztendő hétköznapjaiban lombos fává terebélyesedett méltányosság bűvös árnyékként borult az emlékezésre és a megbékélés zöldjével takarta be a régi gyűlöletet. Hilda asszony tehát tolmácsot kapott, autót bocsátottak rendelkezésére, hogy megkeresse Kurt Eiberingent, aki másfél évtizede porlad békésen egy Dunaparti falu porhanyós fövenye alatt. A kíséretére kirendelt Fabinyi Erzsébet asszony Hilda Eiberingen anyanyelvét német büntetőtáborokban tanulta meg, ahol négy esztendőt töltött és ahová azért került, mert résztvett az ellenállási mozgalomban. Amikor a politikába keveredett, fia útját követte, akit özvegyi sorban két keze munkájával egymaga nevelt fel, és aki végül valamelyik fasiszta vesztőhelyen lelte halálát. Sírját sohasem sikerült megtalálni. Az autóban a két asszony az anyaság közös bánatával igyekezett rést hasítani előítéletük láthatatlan falán, és tekintetükkel nem a tovasuhpnó tájat simogatták, hanem a múltba süppedtek, mintha az idő homokjában torkollott volna életük. A fakereszt, így kezdte Hilda asszony, Kurt kedvenc rózsafájából készült és a feliratot hosszú téli estéken sajgó szívvel egymaga fogalmazta saját anyai kezével faragta bele: „Weit von dér heimischen Erde, von Gottes Willen geführt, ruht hier Kurt Eiberingen, géb. 1920, gestb. 1945. Vor dem himmlischen Gericht werden wir uns wiedersehen.“ (Távol a hazai földtől, isten akaratától vezérelve, itt nyugszik Kurt Eiberingen, szül. 1920, megh. 1945. Isten színe előtt találkozunk.) Míg beszélt, Fabinyi Erzsébet szívében észrevétlenül az irigység gonosz
