Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
semmit sem különböztethetsz meg, mind egyformán színtelenek, mind a vályú köré tömörül avagy ahogy közismertebb, táncolnak az aranyborjú körül és hol a tűz? Hol a kommunisták égő szíve? Mutassa meg, hol van? Igazságtalan volt, az bizonyos, de kristályos, tiszta igazságtalanság volt ez, nem egyéni, hanem sodró, bátor, mondhatnám lelkes. Jól el tudtam képzelni, hogyan harcolt, hogyan döntött, hogyan tevékenykedett, amíg mindezt tehette. A tettek embere, égő fáklya. Nem várakozó, türelmetlen, engesztelhetetlen és néha kiszámíthatatlan. Egyoldalú: ami nem tartozik az én hitem törvényei közé, az a rossztól van, aki nem ért egyet a hit törvényeivel, az ellenség. Mintha meghallotta volna gondolataimat. — Igaz, falhoz szorítottuk őket, kiabáltunk, vertük az asztalt, bizalmatlankodtunk, becsukattuk őket. Az ügyész volt a legfoglalkoztatottabb ember a járásban, No és? Akkor úgy volt, meg voltunk róla győződve, hogy: vagy mi őket, vagy ők minket. Az osztályharcot nem lehet kesztyűs kézzel megvívni. Ők évszázadokon keresztül ontották a munkásosztály vérét, és mi most nyafogunk néhány burzsuj miatt. Fuj! Én mondom magának, hogy ha akkor rajta kaptunk volna valakit, aki a közösből lop, alaposan beolvastunk volna neki! Intett a kezével és még hozzátette, mintha magát akarná igazolni: — A menetben fegyelemnek kell lenni. Hosszan hallgatott, nagy kezének ujjait nézte meredten, érzéketlenül, elmélyedt gondolataiban. Az asszony lassan lélegzett és úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani: látja, milyen az én férjem, lám, ilyen az élet. A teánk kihűlt, egészen megfeledkeztünk róla. Az ég kiderült, a hold majdnem kerek tányérja hidegen és fényesen úszott a fenyves felé. A fák levelén csillogtak az esőcseppek, a levegő hideg, üdítő és tiszta volt. Hirtelen felemelte a fejét. Meglepetten nézett rám. Mosolygott és mosolya oly megértő, barátságos volt! — Az esetet mégsem mondtam el magának. — Ismert ügy, — mondtam. — Ismert és — mindennapos? — Nem, nem mindennapos. Korunk történetének egy része. — Igen. Valaki valami volt, aztán semmi lett. — És aztán megsértődött. A mosoly kialudt. Homloka ismét ráncba futott. — Nem forok hazudni: megsértődtem. De miért? Higgye el, nem ászért sértődtem meg, mert kirágtak, mert nem vagyok funkcionárius. Nem azért, amit velem tettek, hanem ahogy tették. Egész életem tiszta, világos, kiskoromtól mindig egy csillag után mentem. És ők kigondolnak valami sötét, szégyenteljes vádat: kártevő, alattomos ellenség a párton belül. Alattomos! A párton belül! Mintha azt mondták volna, luny anyagyilkos vagyok, mert a párt számomra apa, anya, család és minden volt. Érti? Képes felfogni? Ez a sértő, ez az embertelen! Hiszen mindent el lehet intézni emberségesen: hibát követtél el, nem vagy megfelelő, engedd át a helyed az alkalmasabbnak De minek gyalázkodni? Minek beszennyezni az embert, minek belemártani a piszokba azt, ami az emberben a legtisztább? Megmondom magának, igen, megsértődtem, mert nem szűntem meg kommunista lenni. Nem tudok más lenni! Ezért vagyok sértődött, nemcsak a magam, hanem a párt nevében is. Érti? Hiszen ha nem lennék megsértődve, az még rosszabb lenne, azt jelentené, hogy megbékéltem, hogy elismerem a becstelenségemet, hogy ártalmas, alattomos ellenség vagyok. Ha így lenne, saját magamat kellene szemen köpnöm Nem, meg tudom érteni mindazt, ami velem történt, de megbocsátani nem tudom! Nem vagyok holmiféle ájtatos keresztény, hogy megbocsássak. És ha meg lehet bocsátani ellenségeinknek, különösen, ha rájuk jár a rúd, akkor nem lehet megbocsátani elvtársainknak! — Magával ez nem történt meg? Maga ilyet még nem tett?
