Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

saját bosszújukon kívül, akkor háborog bennem minden. Én ennek a rendszernek az embere vagyok, érti? Én egyszer és mindenkorra meggyőződtem. Én, tudja, abból a generációból vagyok, amelyiket most néhányan kinevetnek: építettem az Ifjúsági Vasutat, öreg CSISZ-tag, funkcionárius és így tovább ... És én az akkori lelkesülésemért nem szégyenkezem egy pillanatra sem, holott a lelkesedést ma már ki is nevetik. Számomra minden szent, tudja? És ha valaki erre a szent ügyre tör, a düh fojtogat. És ők ellene törnek, az alávaló tetvesek! — Összeszorította öklét, fekete, energikus arcának vékony ajkai keskeny vonallá feszültek.

— Nehéz magának — mondtam.

— Nem titkolom, nem könnyű. Mondja, kihez, mihez tartsam magam? Hol kezdjem? Kiskoromtól kollektívában éltem, mindig emberek között voltam, mert ez volt életem levegője. És egyszerre kilöktek, magamra maradtam, mintha úszó jégtáblán élnék.

— Van felesége — mondtam.

— Igen, van feleségem, és nem panaszkodom, Anicska jó asszony. De olyan természetű, hogy nem tud egyebet adni, csak együttérzést. És minek nekem a szánalom? Önálló ember vagyok, sért a szánalom. Tudom, azt is mondhatja: van munkám. Csakhogy ezzel a munkával sem olyan egyszerű. Valamikor, amikor kezdő voltam, szerettem a tanítói munkát. De ma, megmondom őszintén, ma már nem szeretem. Miért? Vagy a természetem változott meg, vagy túlságosan rászoktam más munkára. De még valami, és azt hiszem, ez a fő. Végzett már valamilyen munkát büntetésből? Azt mondják, hogy a munka megjavítja a bűnözőt is. Lehet, hogy ez az egyetlen gyógyszer azok számára, akik tudatában vannak bűnüknek. De ami jó a betegnek, nem biztos, hogy jó az egészségesnek. Én nem érzem magam bűnösnek és ezért a büntetésből kapott munka kész szerencsétlenség számomra. Tudja, néha a gyerekek között kis időre el is feledkezem mindenről. Itt szegények a gyermekek, de éleseszűek. Nem is hinné, milyen ügyesek. Mindig úgy volt, hogy a szegény gyerekek között lehetett találni a legügyesebbeket. De rögtön, ha csak egy pillanatra elfelejtem, ha valami siker örömet okoz, rögtön valami emlékeztet is: büntetett vagy, minek örülsz? Talán annak, hogy büntetve vagy, hogy ide küldtek száműzetésbe ? És máris oda a munka öröme, s mit ér a munka sikere öröm nélkül? Csak fölösleges, szükségtelen kínszenvedés.

Lehajtotta a fejét és elgondolkozva, szinte öntudatlanul kaparni kezdte magasszárú cipőjéről a szikkadó sarat. Hallgattunk. Az asszony is hallgatott, apró arca tele volt fájdalommal és együttérzéssel. A vihar után derült volt az ég és a telihold ott honolt szokott helyén, a fák hegyén. A tűzön sírt, füstölt a nedves fa.

— Hogy történt? — kérdeztem egy alkalmas pillanatban.

— Elmondom magának, — határozta el végre magát, — ha már elkezdtem, elmondok magának mindent. De ne higgye, hogy valami különleges eset. Véleményem szerint nem sok haszna lesz az én elbeszélésemből. Novellának nem alkalmas. — Mosolygott, mintha elűzte volna a felhőket. Fekete arca fiatal és nagyon kellemes volt.

— Csakhogy egy kicsit hosszú lesz, nem tudom, kibírja-e ? Mert az elejétől kell kezdenem, hogy mindent, mindent megértsen. Mert minek minden szó, ha az ember nem érti meg az embert?

— Most nálunk, a mi rendszerünkben olyan időszak következik, amikor a legfontosabb az lesz, hogy ne csak a felszínt lássuk, hanem a belső értéket. Fontqs volt ez mindig, de most döntő fontosságú. Mert most sok csaló, ámító és különböző élősködő bukkan fel, hiszen a szegényes csontváz már benőtt hússal és van miből szelni. Ezért nagyon fontos, hogy az ember belső értékét vizsgáljuk és ne a szavakra adjunk, amelyek mint a varázsköd elfedik az embert. Hogyan fedjük fel az igazságot? Hiszen épp ez a nehéz. Itt csak a gyakorlat segít, de kell, hogy legyen tehetsége is az ember megértéséhez. Az az ember,