Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dobos László: A kérők bemutatójáról
A kérők bemutatójáról Vannak olyan drámai művek, melyeknek bemutatása után a néző igennel vagy nemmel fejezi ki értékbecslő véleményét. A Kérők komáromi bemutatóját szerintem nem nyugtázhatjuk ilyen egyértelműen. A színpadon látottak után feltűnően sok a hirtelen támadt miért. Miért éppen a Kérőket? Miért éppen most? És miért ilyen rendezői elgondolással történt a mű színrevitele ? A bemutató összbenyomása: néhány elgondolkodtató miért? Ez a rövid írás a szándék és a végeredmény, a műsorpolitikai célzatosság és a színrevitel reális értéke felvetette kérdéseket próbálja fejtegetni. Nemzeti drámakultúránk hagyományainak ápolása megokolt. Más szóval az a műsorpolitikai elv, amely időről-időre magyar klasszikust hoz színre, csak helyeselhető. Többek között ez is feladata a Területi Színháznak. Az ilyen hagyo- mány-ápolás azonban két kérdést felszínre vet, kihangsúlyoz. A darab megválasztását és a rendezés hogyanját. A hagyomány-ápolás — különösen a drámában — mindig magában hordja a mához való viszonyítás szükségét is. Ez nemcsak dramaturgiai vagy irodalomelméleti kérdés, hanem nagyon is gyakorlati és általános jellegű. A néző, akár a múltban, akár a jelenben játszódó darabot lát, mindig önmagához viszonyítja, je- jenbeli érzései és gondolatai szerint értelmezi a hallottakat. A színházi közönség a színpadon pergő eseményeket a szájaíze szerint lefordítja. Egyszóval: értelmezi. S az értelmezés, a viszonyítás kiinduló pontja mindig a ma, a jelen szülte érzés, gondolat, erkölcs, valamint történelmi és társadalmi helyzet. Márpedig, ha értelmez és viszonyít a néző, még inkább ezt kell tennie a színház dramaturgjának és főleg rendezőjének. Klasszikus darab megválasztása feltétlenül megköveteli a célszerűség élvénél^ érvényesítését. Mit értsünk a célszerűség elvén? Az aktualizálás közvetve vagy közvetlenül mához is szólás szükségének a kihangsúlyozását. (Szigligeti Liliomfiának megfilmesítői, pl. ennek a követelménynek úgy tettek eleget, hogy az eredeti szöveg végét elhagyták, illetve megváltoztatták. Megvan-e Kisfaludy Ké- rők-jében az aktualizálás és a mához szólás lehetősége? Kétségtelenül vannak a darabnak olyan gondolatai és alakjai, amelyeknek kidomborítása megokolttá teszi a Kérőkre esett választást. Kisfaludy vígjátékának bemutatója után felmerültek olyan kételyek, vajon a műnek ilyenforma előadása nem fogja-e a színház nézőiben a nagybajuszt peder- gető, sarkantyút pengető, nagyokat kurjongató magyarkodás érzését melengetni? Ha igen, úgy ez csak a rendezői felfogásnak köszönhető. A magyar dráma- irodalom termékeny korszakai szorosan egybekapcsolódnak a nemzeti lét, a nemzeti kultúra, a nemzeti nyelv megőrzéséért, ijletve felvirágoztatásáért folytatott küzdelemmel. A XIX. század magyar drámai termésében alig van, vagy nagyon kevés az olyan mű, amelyet függetleníthetnénk a magyar kultúra fejlődés szakaszainak történelmileg és társadalmilag sajátosan nemzeti jellegzetességétől. Mármost mit kezdjünk például a Kérők nemzeti vonásaival? írjuk át? Hagyjuk ki belőle? Vagy egyszerűen tegyük indekszre az ilyen és hasonszőrű darabokat? Mindez értelmetlenség lenne. Értelmezzük és magyarázzuk helyesen ezeket a nemzeti sajátságokat. A Kérők rendezése szerintem éppen ezen a ponton elhibázott. Műnk István „korhű“ akart lenni, mert csak ezzel magyarázható, hogy Szélházy idegent majmoló hóbortjaival a nagyokat kurjongató, nyalka bajuszos huszárkapitánykodást állítja szembe. Illetve éppen azt hangsúlyozza ki, amivel nem kellene dicsekedni: a mentés- és vitézkötéses, hangos-magyarkodás hangulatát és vidékies külsőségét. Többek között ennek a rendezői félreértelmezésnek is tulajdonítható, hogy a Kérők valóban társadalmi súlyú alakjai — például Máli, Lidi, Károly és Perföldy — elhalványulnak, másod- és harmadrendű figurákká zsugorodnak. Persze ennek a mellékvágányratolatásnak oka a fentemlített színészek merev és pózoló
